Felvette a fehér bototHír | 2013.06.10.
Számára a fotózás többet jelentett remek megélhetésnél, hobbinál: ő úgy fogalmaz, az volt a „legális drogja”. Munkájával bejárta a világot, miközben két gyerekét egyedül nevelte. Amikor 36 évesen elveszítette a látását, nemcsak az egzisztenciája került veszélybe: élete középpont nélkül maradt. Azt, hogy sikerült visszanyernie önbecsülését, optimizmusát és a lényéhez tartozó belső szabadságát, úgy érzi, a Szempont Alapítványnak köszönheti, melynek ma már ő a vezetője. Élete új célt kapott, de ma is ugyanaz a szenvedély hajtja Kiss Katalint.
Hogyan veszítetted el a látásod?
Cukorbeteg vagyok, annak mellékhatása, hogy rugalmatlanná válnak az érfalak, és az erek elkezdenek eltörni, mint az üvegszálak. 3 éve kezdődtek a látásproblémáim: bevérzések keletkeztek a szememben, azt mondták, meg kell műteni. Csak, miután megvakultam, tudtam meg, hogy mindössze 1% esély volt a sikerre. Én az utolsó percig bíztam benne. Szilikonolajjal töltötték fel a szememet a műtét után, és én arra gondoltam, az olajos flakonon sem lát át az ember, ha majd leengedik, látni fogok.
Mikor diagnosztizálták a cukorbetegségedet?
14 éves koromban. Látszólag elfogadtam, de pszichésen nem dolgoztam fel. Eleinte betartottam a korlátozó szabályokat, 16 éves koromra viszont már lázadtam ellenük. Ki mi ellen lázad: én a saját korlátaim, azaz egészségem ellen. Kamaszként nem voltam azon az érettségi szinten, hogy tegyem, amiről tudtam, hogy helyes. Mert úgy gondolkodtam: „Mi az, hogy cukorbetegség, nyomok egy kis inzulint!” A szüleim persze magyarázták, mit miért, de nem köthettek egy kamaszt a hátukra. Úgy éreztem, velem nem történhet baj. Fiatalkorban a cukorbetegek tűrőképessége nagyon nagy, és sokáig nincs büntetés. 3 éve átállítottak egy új inzulinra, amit még nem ismertem. Elájultam, és 3 napig egyedül feküdtem otthon. A tűzoltók törték rám az ajtót. Olyan magas volt a cukrom, hogy nem tudták megmérni a laboratóriumban
Orvosi hiba történt?
Foghatnám erre, de nem akarom. 20 éves koromtól ugyan betartottam a diétámat, de nem volt stabil életem. Laza ember voltam, mentem a nagyvilágba, utazgattam. Cukorbetegséggel nagyon statikus élet a kívánatos, és naponta minimum 3-szor kell enni. Én rohantam, nem ettem. Olyan inzulint kaptam, amit fogyókúrázóknak is adnak, nem volt éhségérzetem. Amikor leesett a cukrom, bekaptam valamit. Próbáltam ún. polgári életet élni: húszévesen férjhez mentem, szültem két gyereket, de nem ment a konformizmus, elváltunk. Egyetemeket kezdtem el, amik nem tetszettek, otthagytam őket. Az egész családom informatikus, hát tanultam egy évig annak is, majd abbahagytam; beszálltam az apukám kis cégébe, de emellett is pörögtem. Bárokban dolgoztam éjszaka, nyaranta meg Ibizán, hogy pénzt keressek a hobbimhoz, a fotózáshoz. Ez nem az a nyugodt élet. Nagyobb alázatra lett volna szükség.
Forrás: SZIMPATIKA
