Fél karral is sikeres kosáredző a rákból gyógyult egyetemistaHír | 2016.06.01.

Tizennégy évesen amputálták a karját rosszindulatú daganat miatt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy onko-olimpiai bajnok legyen úszásban. Sipos Pétert a betegsége megtanította, hogy csak tudatosan érdemes élni. Most húszéves, a Zuglói Sasok utánpótlásedzője, egyetemre jár, közben nemzetközi paraúszóversenyre készül. Most, öt év után várja, hogy véglegesen is gyógyultnak minősítsék.

Sokat szerepelsz többek között a Gyermekrák Alapítvány riportjaiban. Nyilván nem véletlenül, mindig nagyon éretten nyilatkoztál. Nem terhes ez a „nagyköveti” szerep?

Amikor a jó ügyért kell kiállni, hogy a beteg gyerekeket többen támogassák, akkor nem. Vagy ha a sportról kérdeznek (Péter az Alapítványon keresztül került ki Varsóba, az olimpiára), akkor sem. Amikor bulvárhírt akarnak belőlem csinálni, mert látványos nyomot hagyott rajtam egy halálos betegség, az nem tetszik. Néhány éve eléggé rám járt a média, ami egy idő után nagyon zavart, mert úgy éreztem, kihasználnak.

zerinted miért emeltek ki a sorstársaid közül?

Azt hiszem, azért, mert az enyém egy elég extra eset volt. 14 évesen döntenem kellett arról, hogy a gyógyulásom érdekében amputálják-e a karomat. És ez felnőtté tett, sok mindenre rádöbbentett. Például arra is, hogy mit akarok az életben. Nem foglalkozom olyasmivel, amit nem szeretek, mert az csak időpazarlás. És megtanultam, hogy a célok kilendítenek a mélypontról. Erre nagyon jó a sport. És ezért rendezik az onko-olimpiát is.

Ahol úszásban bajnok lettél. De egy karral mért éppen úszásban indultál?

Már az amputáció előtt elkezdtem készülni, aztán utána sem adtam fel. És az úszásra volt leginkább lehetőségem felkészülni. A testnevelő tanárom segített, a suli mellett van egy uszoda, ott edzettem. Tudtunk egymáshoz alkalmazkodni. Kitartó voltam, éreztem, hogy gyorsan fejlődöm. 16 és 18 évesen is kint voltam Varsóban, mindkét alkalommal több érmet is nyertem hát- és gyorsúszásban úgy, hogy a többi versenyző mind ép volt, csak nekem hiányzott az egyik karom. Korábban is elég jól úsztam, de újra kellett tanulnom, egy karral.

Gondolom, sok mindent. Főleg, hogy jobbkezes voltál, ha jól tudom.

Az voltam, és igen, teljesen hétköznapi dolgokat is. Például tudok egy kézzel cipőt kötni. Csak türelem és kitartás kérdése, hogy az ember megtanulja. Meg persze a kényszer, az nagy úr. Amikor rádöbbensz, hogy nem tudsz levágni egy szelet kenyeret. Aztán találkoztam hasonló helyzetben lévőkkel, sokat tanultam tőlük. Szinte mindenre van megoldás. És nemcsak a szeletelt kenyér. Olyan trükköt is kitaláltak, hogy a deszkába beütsz egy szöget és arra rögzíted a kenyeret, hogy ne csússzon el.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ