„Ezt a rémületet ismerem” – Tarr Hajnal az autistaművészetrőlHír | 2015.01.28.

Irodalmi díjakat nyert és író akart lenni, de a magyar szakra túl sok adatot kellett volna megtanulnia, a Balettintézethez túl magas volt, aztán korán kellett megélhetés után néznie, így vendéglátózott sokáig, miközben felvették a Képzőművészeti Egyetemre. Innen kezdtük a beszélgetést Tarr Hajnal képzőművésszel, és folytattuk egészen addig, hogy miért foglalkozik ma autista emberekkel, és hogyan lett a Mosoly Otthon Alapítvány munkatársa.

Tarr Hajnal: Kiskorom óta azon vagyok, hogy megértsem, mi történik körülöttem, és mi az én viszonyom mindehhez. A gyerekkorom kaotikus volt, mindig változott valami, beleértve a lakhelyemet, a nevemet, a családi viszonyokat, az engem körül­vevő emberek hangulatait. Követhetetlen és ijesztő volt sok szempontból. Leginkább érthetetlen. Kérdeztem, és figyeltem, hiszen ha valamit megismersz, annak be tudod jósolni a működését. Innen jön az a reflex, hogy folyamatosan próbálok a jelenségek mögötti összefüggésekre rálátni, amilyen mélyen csak lehet. A munkáim ennek a figyelemnek és értelmezési folyamatnak a dokumentációi. Azt je­lenítik meg vizuálisan, hogy mindennek a jelentése elmozdulhat és felülíródhat, és hogy ennek a felülíródásnak milyen fázisai vannak, mi a folyamat legmélyebb szerkezete. Installációkat, objekteket és rajzokat csinálok, bár az utóbbi években a hazai kultúrpolitikai helyzetből fakadó hibernáció hangulata rám is kihat. Gondoltam rá, hogy pályázzak, és menjek külföldre. Egy képzőművész elég sokáig el tud sakkozni rezidencia-programokkal, de én képtelen vagyok leírni, hogy miért tök jó a művészetem, és miért válasszanak engem a sok közül, márpedig a pályázatírás erről szól. Erre nincs időm, sem energiám, a kedvemről nem is beszélve. Nem akarok többet magyarázkodni.

MN: Most már nem is vagy aktív képzőművész?

TH: Dehogynem, de én igazából Tarr Hajnalkaként vagyok aktív, és ebben benne van minden, amit csinálok. Jaksity György felnőtt autistákat ellátó lakóotthonok támogatására létrehozott Mo­soly Otthon Alapítványával (MOHA) felépítettünk egy művészeti programot, ami én vezetek. Szerintem aki művészeti tevékenységet végez, az nem csinál mást, mint azt, hogy a gondola­tait, érzelmeit valamilyen formába helyezi, hogy könnyebben tudjon viszonyulni hozzájuk. Legyen ez a forma szöveg, tárgy, mozgás, zene… – ami a legotthonosabb. Az, hogy képzőművészként műtárgyakat csinálok a gondolko­dásom dokumentációiként, vagy írok a Facebookra egy fél monológot, összerakok egy kiállítást kurátori minőségben, esetleg autisták rajzaival foglalkozom, ez nekem mind ugyanaz. Ugyanakkor fontos, hogy a realitásban is mozdítsak előre dolgokat, egy galéria faláig kevés volna, pláne a rémes hazai viszonyokat elnézve. Az alapítványi munkánk nyomán sok minden mozdul meg, mára már hat lakóotthonban zajlanak rendszeres rajzfoglalkozások, az éves aukcióinkból eddig összesen 100 millió forinttal tudtunk 11, a fennmaradásért küzdő civil lakóotthont támogatni. 5000 darabos rajzgyűjteményünk is van, terméket fejlesztünk, brandet építünk, bevisszük az autizmust a köz­tudatba. Ez kevésbé absztrakt, mint a művészet, konkrétan kihat emberek életére, és nekem erre az érzésre elementárisan szükségem van. Sok és nagy a baj egy csomó területen, a magatehetetlenség érzését pedig nehezen viselem.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: MAGYAR NARANCS