Egy újságárushoz, Antalóczy Magdolnához, aki egy kézzel született, a lábfejei pedig a térdéből nőttek ki. A meghirdetett gyermeket keressük. Szentendréről elköltöztek Tahitótfaluba, ott a kicsike Hősök terén a buszról leszállunk, úttesten, járdán, köves úton botorkálunk, és megérkezünk a nyári Duna-partra, a családi házba.

– Ha valaki nem tud élni azzal, amije van, elveszett ember – mondja Antalóczy Magdolna és megállunk a verandán. – Emlékszem, amikor ötvenéves koromban az újságban megláttam Szabolcs fotóját, azt kérdeztem a lányomtól, mit szólna, ha ezt a kisfiút én nevelném fel, s a vejem is azt felelte, a helyedben mi ezt nem tennénk, de ha vállalod, mindenben segíteni fogunk.

Felhívtam akkor a csecsemőotthon főorvos asszonyát, azt mondtam, azért szeretném a gyermeket, mert én ugyanilyen vagyok, és tudnék tanácsokat adni, amikkel előrébb vihetném a kis életét. Úgy lettem ilyen, hogy szegény anyám két hónapos terhesen szén-monoxid-mérgezést kapott. Ez még a háború idején történt. A nagynéni tényleg nem akart rosszat, amikor idő előtt elzárta a cserépkályhát. Anyukám felébredt, arra, hogy rettentő rosszul van, odatámolygott az ablakhoz, kinyitotta, azután összeesett. Akkor folyt el a magzatvíz egy része, és azt mondják, akkor rekedhettem meg én is. A szülésig más probléma nem volt, a professzor úr azzal vigasztalta anyámat: „Ne sírjon, a lánya hamarosan meghal.”

Aztán amikor túléltem az első évet, az orvosok megint jósoltak: „Az első menstruációt már biztosan nem éli meg!” Csak a nagyanyám mondogatta: „Olyan szép arcú ez a babuci, meglásd, a végén ő tart el!”, ami majdnem így is lett, hiszen öreg korára, hétvégeken én főztem rá. Postafőtanácsos volt az apukám, az anyukám óvónő, az óvodában laktunk, a szolgálati lakásban. Mint egy kis falu, olyan volt Szentendre negyedik kerülete. Az emberek összetartottak, segítették egymást, apámat, anyámat tisztelték, az én éveimet sem keserítették meg.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: NOL.HU