Az előzmények a kétezres évek első felére nyúlnak vissza. A törvény előírta, hogy 2004 végéig a legalább ötven embert foglalkoztató állami és önkormányzati intézményeknek, cégeknek úgynevezett esélyegyenlőségi – és ahhoz kapcsolódva intézkedési – tervet kell készíteniük. A cél az volt, hogy feltérképezzék a hátrányban lévő munkavállalók, különösen a nők, az idősebbek, a romák vagy például a fogyatékkal élők helyzetét, és javítsanak rajta.

Csakhogy több hónappal a határidő lejárta után is akadtak tárcák, ahol nem dolgoztak ki esélyegyenlőségi tervet. Esetenként annak se volt haszna, ha készült ilyen terv: a papírmunka elvégzésével kipipálták a feladatot.

Később a közoktatásban és a városrehabilitációs beruházások esetében a kormányzat azt a szemléletet igyekezett érvényesíteni, hogy a támogatások megítélését összekapcsolja az esélyegyenlőségi szempontokkal.

Ürmös Andor, a szociális és munkaügyi tárca roma integrációs főosztályának vezetője 2009 őszén kijelentette: a következő évtől az önkormányzatok számára a foglalkoztatásban, az egészségügyben és az élet szinte minden területén kötelezőek lesznek az esélytervek. Feltéve, ha a települések szeretnének magyarországi és uniós pénzekhez jutni.

Vég Zoltán Ákos, az esélyegyenlőséggel foglalkozó Equity Egyesület képviselője azonban kérdésesnek tartja, hogy a jelenlegi jogszabályi és politikai feltételek mellett sikeressé válhatnak-e az önkormányzatoktól elvárt programok. Hangsúlyozta: szükség lenne olyan külső, független szakmai szervezetre, amely állami, önkormányzati befolyástól mentesen ellenőrizné a kidolgozott programok tartalmát és megvalósítását.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: NÉPSZABADSÁG