„Én büszke vagyok a siketségemre, és szerelmes vagyok a jelnyelvbe”Hír | 2016.08.13.

Zsoltot egy televíziós vetélkedő kapcsán nemrég az egész ország megismerhette. A magas, mosolygós fiatal apuka egyszerre békés jógi és vérmes jelnyelvi harcos. Tudathasadás helyett azonban letisztult, érett identitással rendelkezik. Nem volt ez mindig így, de két – egymás mellett jól megférő – szerelem mára magabiztos forradalmárrá tette. Pető-Plaszkó Zsolttal egy pesti szórakozóhelyen beszélgettünk. Az interjú jelnyelven, Rudolf Kata tolmácsolása mellett zajlott.

iketen születtél, a szüleid hallók. Hogyan kezdődött köztetek a kommunikáció?

Ez egy fájó kérdés. A szüleim nagyon szeretnek, és mindent megadtak nekem anyagilag. Nagyon sokat költöztünk, többek között miattam, a megfelelő oktatásomért. Ezen a fronton nagyon sokat próbáltak értem tenni. De ebben ki is merült minden igyekezetük. Az anyagi támogatáson felül a személyes kapcsolat sajnos nem működött igazán. A szülők tanító, világot megmutató szerepe számomra kimaradt. Átlagos gyerekként, ahogy eszmélni kezdtem és egyre több kérdésem lett volna, csak nagyon kevés információhoz jutottam.

 „Ha elindultunk valahova, egyszerűen annyit mondtak szépen artikulálva, hogy: menjünk! És kész. Egy halló gyerek ilyenkor egy rakás kérdést feltesz: Hova megyünk? Miért? Mivel? Jól működő kommunikációs csatorna híján azonban ez számomra kimaradt. Miközben láttam, hogy ahol siket szülő van, mennyi mindenről tud beszélni a gyerek. Nekem az alapinformációk jutottak: megyünk, eszünk, alszunk.”

Amikor vízilabdázni kezdtem, akkor kezdtem el végre úgy kommunikálni, hogy tökéletesen ki tudtam fejezni magam. Innentől datálható egyébként, hogy vitába mertem szállni a szüleimmel. Egészen eddig a pontig azt nevelték belém, hogy van ép és nem ép ember. Aztán rájöttem, hogy egy címkét aggattak rám. Ami egyszerűen nem én vagyok. Mentségükre legyen mondva, a családok kilencven százalékánál, ahol halló közegbe siket gyerek születik, ugyanez a helyzet. Laza, vagy akár teljesen üres a szülő-gyerek kapcsolat. A siket gyerek korán elhagyja az otthonát, mivel a szülőkkel csak passzívan élnek.

Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni?

Pofonegyszerű: siket embereket kéne megkérdezni, mi a teendő. Nem az orvost. Márpedig mindenki az orvoshoz rohan, mintha tévedhetetlen lenne. Isteni szerepkörbe emelik az orvosokat, miközben szakembereket kéne felkeresni. Szerintem egy siket „tapasztalati szakértő”, végzettség nélkül is valódi segítséget tud nyújtani. Látom, hogy más családokban is ugyanez történik: a gyerekek híján vannak az információknak. Nem tudják, mi az a siket kultúra, nem ismerik a saját közösségüket.

„Mikor megszületett a fiam, nem volt kérdés, mi történik, ha hallónak, vagy ha siketnek. Bármelyik világba be tud kapcsolódni. Egyik forgatókönyv sem okozott volna gondot. Nekem halló fiam van. Jelelek vele, semmi gond nincs ezzel. De ha mondjuk siketen született volna, jó eséllyel beleszólnának abba, hogyan nevelem. Ez egy agyrém. A siket nevelésbe beleszólnak, a hallóba nem? Pedig ugyanaz a kettő, nem?”

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ