Amikor tizenévesek voltunk, Emily gyakran kérdezgette tőlem:

 – Hasonlítunk egymásra? Vajon én férjhez megyek majd? Lesznek kisbabáim? Tudok majd vezetni?

Én megpróbáltam kikerülni a kérdéseit: olyan ábrándokkal szórakoztattam, hogy majd az én gyerekeimnek lesz a nagynénje és minden idejét kitölti majd, hogy nekem segít. Ha most visszagondolok erre, nagyon leereszkedőnek látom magam.

Miközben a családunk kifelé mindig azt hirdette, hogy Emily mindent megtehet, amit csak megálmodik, titokban, pisszegő ujjak mögött suttogva azt kérdeztük, hogy ez tényleg így van-e. Nem mintha ő nem lett volna képes bármire. Hanem mert a világ, az emberek nem engedik.

Ahogy felnőttünk – négy nővér – mind elkezdtünk döntéseket hozni az életünk további irányáról. Emily sem volt kivétel. Ő is ráébredt, miket akar kipróbálni, megvalósítani. És egy kis extra kitartással, körülötte a családtagokkal és egy támogató közösséggel, akik szívből hittek a képességeiben, és a jogában, hogy eldöntse, milyen életet akar, választott is. Aznap, amikor a templomban a tanújaként néztem végig, ahogy a sorok között a jövendőbeli férjéhez lép, elöntött a büszkeség és az érzés, hogy milyen igazunk volt. Körbenéztem legközelebbi barátai és rokonai könnyes arcán – azokon, akik jóban-rosszban hisznek benne. Végül is ő az, aki megvalósítja a dolgokat, aktívan választ és végigmegy bizonyos utakon, de a körülötte élők támogatása mindig is mérhetetlenül erős volt.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA