Édesanyja, Jo Lynam néhány évvel ezelőtt munkája során találkozott egy fiatal, Down-szindrómás lánnyal. Amikor Jo a házához érkezett, a lány azt kiáltozta: “Anya! Anya!” és nagyon felzaklatta, hogy valójában nem az anyja jött meg. Kiderült, hogy lány már öt évvel korábban elvesztette az édesanyját, de ezt még nem tudta feldolgozni. Emma anyja ekkor érezte át igazán, hogy lánya jövőjét a saját halála utánra is el kell rendezni, és elhatározta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy Emma megálljon a saját lábán és el tudja tartani magát.

 Emma szereti a zenét és szeret táncolni, de nem ezzel keresi a kenyerét. Az iskolában irodai munkákkal is ismerkedtek, Emmát azonban semmi nem érdekelte, csak az iratmegsemmisítő. Édesanyja úgy gondolta, hogy akkor iratmegsemmisítéssel foglalkozó vállalkozást indítanak. Több száz cégnek írt levelet, de csak egy valaki válaszolt, Steve Scholefield, egy takarékszövetkezet vezetője, aki megértette, milyen fontos dologban kérik a segítségét. Az iratmegsemmisítésre úgyis szükségük volt, Emma pedig különösen alkalmasnak bizonyult a feladatra: nagyon lelkesen dolgozik és a bizalmas iratokat nem tudja elolvasni. Scholefield szerint elképesztő, milyen kevés kellett ahhoz, hogy Emma megtalálja helyét a közösségben és mindenki profitálhasson a helyzetből. A vállalkozás ma már négy cégnek nyújt szolgáltatást: a takarékszövetkezet mellett ügyvédi irodáknak is dolgozik.

– El sem tudom mondani, milyen elégedettséggel tölt el, hogy úgy láthatom a lányomat, mint aki szívesen kel fel, munkába akar menni, és teljesnek érzi az életét, mert hasznos munkát végez. Hasznára van másoknak és a saját életét is jobbá teszi. Úgy él, mint bármelyik 21 éves.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: DOWN BABA