„Egyáltalán nem akartam példakép lenni”Hír | 2017.02.23.

Nála vakmerőbb embert nem ismerek. Néhány nap gyakorlás után leszáguldott egy ausztriai síterep legmeredekebb pályáján; kétszázzal repesztett sportautóval a kaliforniai sivatagban; sziklát mászik; és kipróbálta a bungee jumpingot is. Amikor egy zsebtolvaj megtámadta, védte az értékeit akkor is, amikor a támadó hasba szúrta. A harminchat éves Mózes Csaba születése óta vak.

– Gyerekkoromban balesetben megvakultam az egyik szememre, és néha még ma is eszembe jut, mi lesz, ha a másikat is baj éri. Ilyenkor az ön példája ad erőt: nem látóként is lehet teljes életet élni.
– A látók többsége egyetlen érzékszervére hagyatkozik, és ha az kiesik, összeomlik az élete. Ha becsukja a szemét, és fél méterrel arrébb állítod, teljesen elveszve érzi magát. A frissen megvakultaknak legalább egy év kell, amíg elhiszik, hogy így is lehet élni. Persze másképp, mint korábban természetes volt. Egyébként kényszerű szerep ez a példaképség. Egyáltalán nem akartam az lenni. Így alakult. Ma például az edzőteremben odajött valaki hozzám, hogy hadd szorítsa meg a kezem. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, én motiválom. Amikor nincs kedve edzeni, rám gondol, és azt mondja magának, hogy nincs kifogás: ha az a srác vakon is eljön mindennap, és keményen végigcsinálja a programot, akkor ő sem nyavalyoghat. Pár napja ugyanott egy apuka a gyerekével jött oda, és megköszönte, hogy példát mutatok nekik. Ez azért furcsa nekem, mert nem csinálok semmi különöset. Gyerekkorom óta sportolok, és próbálok mindent kipróbálni, amit lehet.

TOVÁBB A TELJES CIKKRE

FORRÁS: MNO.HU