Az elmúlt két hetet azzal töltöttem, hogy a kislányomra, Sophiára vigyáztam a kórházban. Ez alatt az idő alatt volt alkalmam magamba nézni és rájöttem, hogy egy sajátos nevelési igényű gyerek anyjaként van néhány titkom. Ezekről még sosem beszéltem, még a barátaimnak vagy a családomnak sem.

 Bevallom, sokat törtem a fejem, hogy megosszam-e mindezt, de néhány napos gondolkodás után úgy döntöttem, közzé teszem a titkaimat.

  1. Nem mindig vagyok erős és bátor.

 Aggódom. Sírok. Idegeskedem és szorongok. Elég gyakran hallom, hogy milyen erős anya vagyok, de a valóságban egyáltalán nem érzem magam annak. Megteszem, amit meg kell, mert meg kell. Nincs más választás. És ettől nem leszek különleges. Ez nem tesz bátorrá. Egész biztos nem leszek tőle szuperanyu, hiszen a helyemben más is pont ezt tenné. Nem ezt teszi minden anya a gyerekeiért?

  2. Az emberek általában kedvesek. Udvariasak. Gyakorlatias, kinyitom-az-ajtót-és-előreengedlek  kedvességgel. De vannak kegyetlen emberek is.

 Nem élek burokban. Tudom, hogy a világban gyűlölet is van. Van rasszizmus, előítélet és kirekesztés. Azt azonban nem tudtam, hogy mindez milyen valóságos, míg egy sajátos nevelési igényű gyerek anyja nem lettem. Mondták már nekem, hogy el kellett volna vetetnem a gyerekemet. Hogy teher lesz a társadalom nyakán. Hogy szerencsés vagyok, hogy legalább van otthon egy másik, normális gyerekem is. Ezek fájnak. Tudom, hogy úgy néz ki, mintha fel se venném ezeket. Mintha leperegne rólam. De sírok. Minden alkalommal sírtam, amikor ezeket hallottam. De tovább is léptem. Az ilyen megjegyzések fájnak, de úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megállítsanak vagy megszabják, merre menjek.

TOVÁBB A TELJES CIKKRE

FORRÁS: DOWNBABA.HU