A túra teljesítéshez Tóninak olyan segítőtársakra van szüksége, akik kísérik Őt. Nem kell kézenfogva vezetni, csak szavakkal irányítani, hogy a számára láthatatlan akadályokat – gödrök, kiálló kövek, belógó faágak stb. – el tudja kerülni.

Látóként kísérni látássérültet egy, a táj, a környezet szépségeiről (is) szóló túrán, kicsit ellentmondásos dolog. Mondtam is Tóninak, hogy tulajdonképpen ez a “vállalkozás” neki nem is arról szól, hogy Őt kísérik a segítő túratársak, hogy teljesíthesse régi álmát, hanem Ő viszi el túrázni ezt a sok embert, Ő mozdítja ki ezeket az embereket a falak közül, a megszokott környezetükből.

Úgy látni a természet, a környezetünk szépségeit, hogy a mellettünk állónak ebből semmi sem jut, egész más megvilágításba helyezi a dolgokat. Mert ezeket elmondani, beszélni róluk úgy, hogy a látássérült is élvezze, szerintem lehetetlen. És amikor azt kéri, hogy menjünk be megnézni pl. a Vadászati múzeumot, akkor nem tudom eldönteni, hogy nekem szeretné megmutatni, vagy Ő próbál a saját emlékei alapján egy képet maga elé képzelni a körülötte lévő, de számára már láthatatlan dolgokról. És persze kéri, fotózzunk, hogy legyen mit megmutatni az érdeklődőknek az általunk látottakból. Így pedig még inkább az az érzésem, hogy Ő, a látássérült hívja fel a figyelmünkre azokra a szépségekre, amiket Ő maga már nem láthat. Akárhogy is forgatom, az a paradoxon, hogy bár kívülről nézve úgy tűnik, mi segítjük Tónit, a valóságban pont a fordítottja történik. Ő segít nekünk, hogy egy kicsit jobb legyen a világunk.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: MOKSHA.HU