Miközben mi álmosan lépünk be az óbudai Zápor utcai pékség boltjába, hátulról kihallatszik a sürgölődés-forgolódás: egy pék már kora hajnalban talpon van, hogy reggelre kisüljön a friss kenyér. Pénteken hárman formálják a vekniket: egy hivatásos pék, mellette a középkorú Józsi, aki második napját kezdte ma, és egy péktanuló, Miki, aki termete és bajsza alapján huszárnak is beillene. Nem beszélgetnek, jár a kezük.

Amúgy is kellett naponta kétszáz kiló kenyér

„Két és fél évvel ezelőtt született az ötlet, hogy jó lenne egy saját pékség: a Máltai Szeretetszolgálat budapesti intézményeinek csak kenyérből naponta kétszáz kilóra van szükségük" – idézi fel a kezdeteket Király György, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Nonprofit Kft. ügyvezetője, a pékség egyik ötletgazdája.

„Arra gondoltunk, hogy ezt a mennyiséget mi is le tudnánk gyártani, ráadásul nonprofit alapon olcsóbban. A másik szempont, ami ugyanilyen fontos volt, sőt még fontosabb, hogy tudtuk: a sok tevékenység mellett, amelyet a rászorulókért végzünk, a legnagyobb segítség az, ha munkalehetőséget tudunk adni. Esélyt, hogy lábra tudjanak állni a legelesettebbek, a megváltozott munkaképességűek és a hajléktalanok is."

Az egyik hajléktalanszállón lakott egy pék, a többieket (összesen kilenc embert) hirdetés útján és állami szervezetek segítségével találták meg, az egyik szállítót meg személyesen az ügyvezető hívta ide, korábbról jól ismerte. Egyik karja rövidebb, de ez nem akadályozza abban, hogy autót vezessen, súlyos liszteszsákokat cipeljen. Egyénenként változó, de körülbelül kilenc hónapig tart megtanulni a szakmát. Az egyik gyengénlátó péknek már az egész munkafolyamat a „kezében van”, ő formázza a leveles péksüteményeket.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL