Olykor azonban a valóságban is adódnak könnyekig megható, különleges pillanatok, mint például amikor tanúi lehetünk egy paraolimpikon győzelmének, vagy egy sérült ember történetét és küzdelmét láthatjuk a médiában. Ilyenkor érezzük azt, hogy a sérült emberek is kiemelt figyelmet kapnak és mindig jó érzés olyanokról irni, akik a média figyelmét feléjük irányitották. Horváth Nikoletta története is ilyen.

Ha jól tudom, nem születésed óta vagy vak...

Igen, később vakultam meg, az alapbetegségemnek "hála". Az Erdheim-Chester kór támadta meg a látóidegemet, ezt ma már tudjuk. Akkor azonban nem csak én tapogattam a sötétségben, hanem az orvosok is. Tehetetlenek voltak, én pedig hetek leforgása alatt elvesztettem a látás képességét, s ez, kezeléseket követően csak részben jött vissza, hogy aztán tíz éve végleg elveszítsem.

Szülővárosod Zalaegerszeg, de gondolom, mást, többet is láttal ebből a világból. Vannak még töredékek, amik néha felvilannak előtted?

Szombathelyen élek, és igen, emlékszem a városomra. Az utcákra, terekre, ahol persze azóta már minden megváltozott: a burkolat, a boltok, mégis ez könnyebbséget jelent, a közlekedésben. Édesanyám arcának vonalait próbálom nap-nap után felidézni, hogy ne felejtsem el, soha, de sajnos a tíz év alatt rengeteget koptak az emlékeim, és folyamatosan tűnnek el, mozaikok. A színeket is fel tudom idézni, persze az egyszerűbbeket.

Hogyan viszonyulnak Hozzád az utcán az emberek?

Az emberek alapvetően jók. Mindannyian. Csak nem rendelkeznek megfelelő tudással, sok esetben. Vagy félnek odalépni hozzám stb. Ettől függetlenül rengeteg segítőkész járókelővel hozott össze a szerencsém.

Vannak olyanok, akik melleted állnak, ha segitségre van szükséged?

A barátaim nélkül sehol sem lennék. Pontosabban a családom, és barátaim nélkül. Ők azok, akik életem alapját képezik. Általuk értem el oda, ahol most tartok.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL