Amikor Marley megszületett, az apja annyira örült neki, hogy két órán át le sem tette a karjaiból. Amikor azonban a harmadik napon, a kórházból való hazabocsátáskor az orvos azt mondta, hogy a kislány Down-szindrómás lehet, olyan pánikroham tört ki rajta, hogy le kellett vinni az ügyeletre.

A következő egy évet súlyos depresszióban töltötte. Azon törte a fejét, hogy elhagyja-e a családját, vagy örökbe adja a gyerekét és öngyilkos legyen.

Éjszakánként ébren feküdt az ágyban és keresgélt valami okot, amiért érdemes lenne életben maradnia. Minden rosszat elhitt, amit a Down-szindrómáról hallott és úgy fogta fel, hogy ez egy átok a családon. Egyszer azért imádkozott, hogy Isten vegye el az életét és cserébe Marley ne legyen Down-szindrómás, máskor azon töprengett, mi lenne, ha a kislány légzése egy éjjel hirtelen leállna. Végül egy szombat reggel felkelt és azt mondta a feleségének, hogy sétálni megy.

Elindult, de esze ágában sem volt visszatérni. El akarta hagyni a feleségét és a lányát.

De aztán eszébe jutott egy online segítőcsoport, ahova a felesége iratkozott fel és végül két órán át beszélgetett telefonon a családjáról és a lányáról egy másik férfival, akit soha nem látott, de akinek volt egy két éves Down-szindrómás gyereke.

- Magam sem értem, de a két órás beszélgetés végén úgy éreztem, hogy van erőm hazamenni és megbirkózni egy újabb nappal. A következő hat hónapban minden nap csak egy nappal néztem szembe - mondja az apa, aki ez után aktívan tenni kezdett a változásért:

• Először információt gyűjtött a Down-szindrómás gyerekek nevelésével kapcsolatban,

• aztán felhívott minden elérhető családot, ahol Down-szindrómás gyereket neveltek.

• Közben tudatosan törekedett arra, hogy a lányával sokat legyen együtt

- és a kislány kitartó szeretetének nyomása alatt nem maradt más választása, mint hogy viszontszeresse.

Féltem elfogadni a lányomat, mert ez azt jelentette, hogy el kell fogadnom a fogyatékosságát. Valójában azonban egyetlen dolog állt útjába annak, hogy szeressem a lányomat: a saját tudatlanságom. Ahogy legyőztem a saját önző elvárásaimat, lassan elkezdtem meglátni azt a szép kislányt, aki örökre megváltoztatja az életemet.

Igaz, hogy nem mindig könnyű egy Down-szindrómás kislánnyal. De az is igaz, hogy nagyon sok szempontból olyan, mint bármelyik másik gyerek. Marley mosolyog, nevet, játszik, sok fejlődési mérföldkövet elér (jóllehet a saját tempójában és a maga módján), hibázik, és ami a legfontosabb, teljessé teszi a családunkat.

Valahányszor csak látom, feldobja a napomat. Most két éves, és ebben a korban a gyerekek nagyon különbözően fejlődnek. Marley tud járni, úszni, szavakat mondani és kézjellel mutatni, labdát dobni és rúgni, egyszerű utasításokat követni és hisztizni. Azt is tudja, hogyan csavarja az ujja köré a nagyszüleit. De nem tud még szaladni vagy ugrani. Pajzsmirigy gyógyszert szed és van egy kis szívfejlődési rendellenessége.

A Down-szindróma orvosi szemlélete annyira a Down-szindrómával kapcsolatos nehézségeket hangsúlyozza, hogy az emberekben egy irreális félelem alakul ki, holott egyszerűen csak különbségekről van szó. Az igazság az, hogy a lányom miatt mára jobb ember lettem. A lányom miatt, aki Down-szindrómás.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: DOWN BABA