Részben attól félt, hogy igazságtalanul bánik majd vele az a társadalom, amely érzése szerint nem sokra becsüli a Down-szindrómás tagjait, részben pedig azért aggódott, hogy a családja hogyan boldogul majd a helyzettel, köztük ő maga a saját elvárásaival.

- Amikor az embernek Down-szindrómás gyereke van, minden a Down-szindrómáról kezd szólni. Ha a gyerek Down-szindrómás, szinte úgy bánnak vele, mintha nem is lenne saját személyisége, mintha nem is Alice lenne, hanem Down-szindrómás Alice.

Az elvárásokkal kapcsolatban is új tapasztalatokra tett szert:

– Ha van egy gyerekünk, akinek nincsenek tanulási nehézségei vagy Down-szindrómája, rávetítjük, hogy ez meg az lesz belőle, azonnal elvárásaink lesznek, de Alice-nél ezt nem tehettem meg, teljesen más volt a pálya. Ez nagyszerű gyakorlat, hogy az ember magába nézzen, és lássa, mit csinál a gyerekeivel, milyen elvárásai vannak velük szemben. Pszichoterapeutaként állandóan ennek a nem kívánatos következményeivel foglalkozom, és ez az élmény átvilágította és megerősítette a kapcsolatomat a többi gyerekemmel is.

Davey 15 éves pszichoterapeuta praxisa lezárása mellett döntött és fotós karrierbe kezdett. “Keresem Alice-t” című fotósorozatában lányához fűződő viszonyát és a kislány tapasztalatait igyekezett felfedezni. A képeket otthon, illetve a házuk környékén készítette. Azon kívül, hogy a fényeket figyeli, az egyetlen szempontja a fotózás során, hogy a pillanatban maradjon. A tudatos gondolkodás félretevésével, a körülötte zajló eseményekbe minden érzékével belemélyülve készíti képeit és maga is csodálattal szemléli, mit mutatnak ezek számára.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: DOWN BABA