Egy kicsit az én harcaimról

Tavaly éppen ilyenkor, amikor már tudtam, hogy hol fogom önkéntesként tölteni a következő egy évemet, a várakozás mellé azért egy kis izgalom is társult. Tudtam, hogy jól tudom kezelni a "másságot", hogy nálam jóval empatikusabb ember aligha létezik, de amikor elkezdtem alaposabban átnézni a leendő munkahelyem webes felületeit, felmerültek bennem kérdések. Például ilyenek:

• Hogy fogok tudni szót érteni olyan emberekkel, akik talán még a saját nyelvükön is nehezen fejezik ki magukat?
• Hogy kell segíteni egy vak/mozgássérült embernek úgy, hogy ne legyek túl sok?
• Nem fog-e sokkolni a látvány?
• Mi lesz, ha valaki mellettem kap bármilyen rohamot?

Közelebb akartam kerülni az eredeti szakmámhoz. Hát sikerült. Az igazság, hogy amivel találkoztam itt, az minden aggodalmamat bőven felülmúlta. Olyan mély vízbe dobtak már az első heteimben, hogy nem volt időm gondolkodni. Csak pár apró példa:

• Az első napjaimban autóba ültettek egy idegen országban, úgy hogy Apukám ezt biztosan nem tanácsolta volna... A vezetési stílusom, hát finoman szólva sem volt rutinos. A navigációs készségeimet pedig inkább ki se fejteném bővebben. Eredmény: 10 hónapja szinte minden nap vezetek, eddig baleset nélkül és imádom! 
• Az összes  svéd nyelvű megbeszélésen részt kell vennem az első héttől kezdve, úgy, hogy az elején a mosolygásban kimerült a svéd tudásom. Azóta már nagy vonalakban értem mi folyik körülöttem.
• Elvittem Lengyelországba egyedül, tíz napra egy csapatnyi svéd fiatalt (kerekesszékkel és viselkedési "problémákkal"). Csakis rám számíthattak, a felelősség óriási volt. Nem mondom, hogy mindig minden gördülékenyen ment, de mindenki hazaért egyben és azóta is életük egyik legjobb kalandjaként emlegetik ezt az utat.
• És igen, volt részem abban is, hogy valaki dührohamot kapott mellettem, nem is egyszer. Legutóbb vezetés közben. Az anyósülésen ültem és már pontosan tudtam, hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni.  

Tovább a teljes cikkre

Forrás: HELLO MAGYAROK!