Ezt becsukott szemmel is meg tudom csinálni - ez járt a fejemben, ahogy ott álltam a labda mögött, hiszen számtalan alkalommal sikerült már betalálnom kispályán 7 méterről a 2,08 méter magas és 3 méter széles kézilabdakapuba. Ezúttal azonban be volt kötve a szemem, úgy éreztem magam, mintha egy sötét szobában lennék, így kénytelen voltam az agyamban rögzült mozdulatsorra és a környezetemből érkező ingerekre hagyatkozni.

A bal lábammal többször is megtapogattam a labdát, hogy belőjem magamnak, hol is állok, miközben azt hallottam, hogy előbb a bal, majd a jobb kapufát ütögetik meg, így segítve a tájékozódást. Mivel először rúgtam ilyen feltételek mellett kapura, tudtam, nem szabad egy lépésnél messzebb mennem a labdától, különben vagy el sem találom, vagy borulás lesz a vége, azt pedig senki nem szereti, ha kinevetik.

Bár a mozdulat, ahogy jobbal megcélzom a jobb sarkot, emlékeztetett arra, amit futballpályákon látni, de a bekötött szem okozta bizonytalanság miatt nem sikerült elég erőt tenni a lövésbe. Így a kapus nyerte a párharcot, aki eleve előnyben volt, mivel mindent láthatott. A kudarcélményemet csillapította, hogy körülöttem mindenki tapsolt és dicsért. Kihagyott hetesért valószínűleg még senki nem kapott ennyi elismerést.

Végül nem úszta meg a kapus

Ráadásul amikor azzal szembesültem, hogy az utánam következők sem tudtak gólt lőni, beláttam, nem én voltam túlságosan ügyetlen, hanem a feladat volt szokatlanul nehéz. Volt azonban, akinek sikerült. Szabolcs és Hunor volt az első két gólszerző, de számukra ismerősek voltak a körülmények: ők a bemutatót tartó vakfoci-csapat tagjai.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: ORIGO