A halló emberek számára a csend sokszor egyfajta menedék, egy vágyott állapot, ahol elcsitul a világ zaja, s megpihen a lélek. A csendből erőt meríthetünk, megtalálhatjuk benne válaszainkat, békénket. A siket emberek a csendben élnek, ez azonban nem jelenti a teljes száműzöttséget a hangtalan világba. Számukra az igazán nagy nehézséget nem a csend maga, hanem a környezetükkel, a halló emberekkel való kommunikáció jelenti.
„A hallássérült kifejezés gyűjtőfogalom: siketeket, nagyothallókat egyaránt magába foglal, függetlenül hallássérülésük fokától, súlyosságától, hallásállapotuk milyenségétől. Különféle eltérések vannak a siketség és a nagyothallás között. Különböző a hallássérülés foka (ennek mértékét audiogramon rögzítik az orvosok), más a szociális helyzet, eltérőek a kulturális igények és lehetőségek. A hallásmaradványt hallókészülékkel és orvosi rehabilitációval meg lehet őrizni, sőt, bizonyos esetekben fejleszteni is. A teljesen siketek nem rendelkeznek hasznosítható hallásmaradvánnyal, nekik a kommunikáció más formái jelentenek kiutat. A nagyothallókat segíti a beszédben hallásmaradványuk, a siketek – mivel egyáltalán nem hallanak – ebben nem támaszkodhatnak semmiféle önkontrollra. Hazánk lakosságának 10 százaléka (közel egymillió ember!) küszködik valamilyen mértékű hallásproblémával. Ebből 6o ezer a siketek, s mintegy 3oo ezer a súlyos fokban nagyothallók száma.” *
A siketek nem a kimondott szavak által értik meg egymást, hanem a kézzel mutatott jelek, a testbeszéd és a mimikájuk segítségével. A különböző kézmozdulatok, a gesztusok, a jelzések jelentése szinte az egész világon ugyanaz. Ez az összetett kifejezésforma, a jelnyelv nem a magyar nyelv vizuális formája, hanem egy önálló nyelv, melynek van nemzeti és nemzetközi formája is.
Forrás: A SZÍV