– Mikor döntötted el, hogy kombinálod a három alapsportágat, a futást, a kerékpározást és az úszást?
– Bal alkar hiánnyal születtem, emiatt szüleim gyógyúszásra kezdtek el járatni nyolc-tíz évesen – válaszolt Boronkay Péter. – Az évek során egyre jobban megszerettem az úszást, ezért komolyabban kezdtem foglalkozni a vele. Kétszer voltam magyar válogatott, majd kijutottam egy Európa-bajnokságra és egy világbajnokságra is. 2004-ben az athéni paralimpia bő keretében benne voltam, azonban három hónappal a verseny előtt kikerültem, mert nem sikerült több számban is szintidőt úsznom. Ez az időszak egy nagy törés volt az életemben, és ettől kezdve versenyszinten nem foglalkoztam az úszással. Hála Istennek, nem sokkal később megtaláltam a triatlont, amiben igazán sikeres lehettem.

Ez úgy történt, hogy 2007-ben egy győri duatlonversenyen indultam. Ott találkoztam egy úrral a Nemzetközi Triatlon Szövetségtől, akitől megtudtam, hogy a 2007-es világbajnokságon a parasportolókat is díjazni fogják. Ezen fellelkesülve részt vettem a hamburgi versenyen, és kategóriámban a negyedik helyen végeztem. Tulajdonképpen ezután 2012-ig dobogós voltam mind az Európa-bajnokságokon, mind pedig a világbajnokságokon, tereptriatlonban pedig már három világbajnoki címet szereztem.

– Úszás, futás vagy kerékpár a kedvenc?
– A kerékpározás, azon belül is a mountain bike-ot szeretem a legjobban, imádok a természetben bringázni. A futást is egyre jobban szeretem, főleg amióta javítottam is egy kicsit, és köszönhetem az új edzőmnek is, Német Gyulának, aki elismert szakember a magyar futásban. Az úszást muszájból csinálom, nehezemre esik minden nap hajnalban lejárni edzésre, de mindig a célok lebegnek előttem, így nincs mese, menni kell.

– Nehéz volt a karod hiányával alkalmazkodni a triatlon kihívásaihoz?
– Nem, különösebb problémát nem okozott. Mivel nálunk nincs bolyozás a versenyeken, így mindenki időfutam kerékpárral teljesíti a távot. Itt én nem használok protézist, de az MTB kerékpárhoz már igen, a pálya nehézsége és a helyes üléspozíció miatt.

– Te így születtél, de akadnak olyanok is, akik egy szerencsétlen balesetben veszítik el valamelyik végtagjukat. Mi a te motivációs üzeneted, hogyan nézzenek szembe az életükkel, a sporttal attól a pillanattól kezdve?
– Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy így születtem, és nem az életem során veszítettem el a bal alkarom, elfogadtam. Nem várhatok a csodára, hogy majd jön egy jótündér és megváltozik minden. Abból kell kihoznunk a legjobbat, amit a Jóisten nekünk adott. Mindenkinek meg kell találni azt az utat, amelynek során a hátrányából előnyt tud kovácsolni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy így neveltek.

A sport megtanított elfogadni magamat, a sikerek után jött az önbizalom is, amelynek köszönhetően nem csak a sportban, de az élet más területein is sikereket tudtam elérni. Egy sérült embernek a sport az egyik legjobb rehabilitációs módszer, ezáltal akár több is lehet ép embertársainál.

– A triatlon három sportága közül melyikben akarsz előrelépni?
– Remélem mind a három sportágban folyamatosan tudok javítani, és a depózásomra is nagyobb hangsúly fektetek. Az úszás és a futás az, ahol kicsit le vagyok maradva a mezőnytől, ezeken kell javítsak.

– Paralimpia vagy IRONMAN? Számodra melyik a nagyobb kihívás?
– A paralimpián sprinttávon zajlanak a versenyek, egészen más edzésmunkát igényel egy IRONMAN-re való felkészülés. 2012-ben Zürichben megcsináltam egy IRONMAN-t, 11 óra 23 perces idővel. Most a paralimpiai felkészülésé a főszerep, de biztos vagyok benne, hogy több IRONMAN-t is végig fogok csinálni még. Amint a legtöbb triatlonosnak, nekem is álom, hogy egyszer Hawaiion, a triatlon Mekkájában célba érjek. Azt szoktam javasolni azoknak, akik segítséget kérnek tőlem, hogy apró, rövidebb célokat tűzzenek ki magul elé, legyen az egy sprint triatlon, egy teljesítménytúra, vagy az első öt kilométer lefutása.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: IRONMANBUDAPEST.HU