A Sziget Fesztivál Ability parkjában sorban állnak a fesztiválozók, hogy kipróbálják, hogyan képesek kerekes székkel végigmenni egy hosszú rámpapályán, kosárlabdázni, bekötött szemmel hang alapján tájékozódni egy labirintusban, és hasonlók. Újszerű, tanulságos kihívás, mindenki ki akarja próbálni.

Ha kicsit beljebb megyünk, egy speciális sátortáborba kerülünk. Ez a Sziget akadálymentesített szekciója, itt gyűlnek össze a „mozgik”, ahogyan néhányan öniróniával nevezik magukat. Az itteniek nemcsak próbálgatják a kerekes széket, hanem abban élnek. Ettől eltekintve természetesen ugyanolyanok, mint bármelyik fesztiválozó: jöttek bulizni, koncerteket nézni, sodródni. Többségükben külföldiek, a magyarok között kevesebben vannak olyan vállalkozó szelleműek, akik kimozdulnak a megszokott mindennapokból.

Megtaláltuk a legvagányabbat: Akli Bence hatalmas Sziget- és fesztivál-fan: mi sem természetesebb, mint hogy kint alvós hetijeggyel van itt. Ebben most a „Mozduljunk ki!” kezdeményezés életre hívója, a"Kalandra fel!" szervezet önkéntesei is segítik. De Bencét eddig sem kellett félteni…

Reggeli rutin: Bence fél 9 körül kel – ekkortájt már benéznek hozzá az önkéntesek, fent van-e. Ha igen, jön a napi első segítség: ketten-hárman kellenek hozzá, hogy a srácot átemeljék az ágyból az elektromos székbe. Ez sem mindennapos: matrac helyett ágy a sátorban! Az önkéntesek szerezték, mivel Bence nem tudna a földre lefeküdni, onnan felkelni.

Egy fesztiválhoz illően álmosan araszoló délelőtt után Bence megkéri az egyik önkéntest, hozza ki a kajás zacskót a sátrából. Azt mondja, meleg ételt nem nagyon eszik kint, így spórol. „Anyám tegnap hozott valamit, de leginkább a zsemle” – mondja, de teljesen elégedett ezzel. A kolbászos szendvics után a székét tölti az erre létrehozott elektromos kiállásnál.

„Rossz az aksi, nem bír annyi kilométert, mint kérne” – mondja Bence, akivel előfordult már, hogy leállt a járgány. Akkor „gáz van”, valamennyire működik a kézi hajtás, de nagyon fáradságos megoldás. „Defektet már nem kaphatok, már tömör a gumi” – nyugtat meg.

Bence épp csak tizennyolc múlt, de már rutinos fesztiválozó. Általában maga veszi a jegyet, összespórolja a zsebpénzéből, meg a rokkantsági járadékból. „Volt, hogy anyu jegyére is összedobtuk!” – mondja büszkén. Először fordul elő vele, hogy itt is alszik. Korábban is vágyott rá, de eddig nem volt rá lehetőség. Így édesanyja hozta-vitte naponta, legyen szó VOLT Fesztiválról, EFOTT-ról vagy Szigetről. A VOLT mondjuk, már elég messze esik lakhelyüktől, Óbaroktól, így muszáj volt ott tölteniük az éjszakát. Ez úgy nézett ki, hogy Bence édesanyja és testvére az autóban aludtak, Bence meg az elektromos kocsiban virrasztott mellettük reggelig. Mindezt azért, hogy ott lehessen az Iron Maidenen. Egy percig sem bánja. Általában anyukája is bemegy vele, „szereti a rockot” – mondja Bence, akinek ez volt a legjobb koncertélménye, és még az Ivan and the Parazol, meg a nagy kedvenc, a Tankcsapda. „Ott volt a legjobb, beengedtek a kordon mögé, és a leges-legelső sorból néztem az egész koncertet!”

Nekik, kerekesszékeseknek fontos, hogy ne a küzdőtéren kelljen küzdeniük, mivel ott semmit nem látnak. Már az sokat számít, ha előre engedik őket, de egy fokkal biztonságosabb lenne, ha kordonnal el is különítenének egy részt. Rendkívül jó a Sziget emelvénymegoldása is: a rámpával ellátott szerkezet csak az övék. És bár Bence elmondása szerint a kisebb sátrak nem mindegyike akadálymentes, és ott emelvény sincs, a fesztivál szervezői igyekeznek megkönnyíteni a dolgukat. Jól használható mosdót és zuhanyzót kaptak például, ami sok más rendezvényről nem mondható el. „Talán betesznek egy rokivécét, de aztán annyi” – mondja Bence, és elmagyarázza, hogy ha nincs bent elegendő hely bent, vagy nem lehet kacsát kimosni, akkor ez csak félmegoldás. Azt mondja, szívesen adna tanácsokat a kialakításhoz. Egy ötletet máris mond: „kéne töltőhely a nagyszínpad előtt is, mert mi, kerekes székesek egész nap száguldozunk, milyen jó lenne, ha a koncert alatt tudnánk tölteni a kocsit!”

Mindjárt négy óra, kezdődik az első nagyszínpados koncert, úgyhogy el is indulunk, Bence ott találkozik barátaival. - De jó, elment a kamion! – mondja, mert tegnap csak nagy kerülővel tudott kijutni. Robog előttem, nem könnyű követni, 7-8 km/órával megy. Áramlik szembe velünk a szokásos buliközönség: guminőtől az óriásbanánig jön minden. Utat nyitnak Bencének, aki csak egyszer hajt át kicsit valaki cipőjének a szélén, cserébe az illető megtántorodva leönti sörrel a karját – Bence meg sem lepődik. – Többször előfordult már – vonja meg a vállát.

Az emberek amúgy segítőkészek, kedvesek – mondja –, mindig vannak ketten-hárman, akik megtolják a kocsit, ha elakad. Főleg a külföldiek. „Ők jobban megszokták, hogy vagyunk, több kerekes székest látnak. A magyarok se tehetnek róla, csak sokáig az volt a beidegződés, hogy a fogyatékos ne menjen az utcára. Ez ilyen kirekesztés. De okos embereknél nincs ez” - magyarázza.

Bence próbálja „megfertőzni” fogyatékkal élő kortársait, rábeszélni őket, hogy tartsanak vele, de azt mondja, sokan nem mernek kimozdulni. „Vagy a szülő, vagy maga a gyerek nem akarja, nem értem őket.” Volt már, akit elvitt magával, de azt mondja, nem bírták, „feladták egy nap után”. „Valakit idegesít a tömeg, fél, hogy ráesnek. Engem nem zavar. De nekem mindegy, hogy kerekes székessel, vagy ép emberrel, csak az a lényeg, hogy ne egyedül legyek.”

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ