Az emlékezetes találkozást követően néhány év múlva összetalálkoztam Annamarival. Be kell vallanom, nem is őt vettem először észre, hanem a kutyát, a nagyon aranyos vakvezető kutyát néztem és csak később láttam, hogy ők – együtt vannak. Beszélgetni kezdtünk és nemsokára már csak a kutyus volt a téma. Vagyis Belli, ahogy Annamari becézi.

- Tényleg annyira megkönnyíti a mindennapi életedet a kutya? Nagyon sokat olvastam már erről.

- Én se gondoltam volna, hogy ennyire más lesz az élet, ha megkapom őt. Elváltam, a szüleim meghaltak pár éve, a lányom - bár még velem lakik – sokat jön-megy, utazik és bár nagyon sokat segít, nem lehet állandóan velem. Lelkileg is nagyot emelt rajtam, hogy van valakihez szólnom, ha egyedül vagyok. Még fiatal vagyok ahhoz, hogy állandóan otthon üljek! Megtanultuk a különböző útvonalakat és így ragyogóan tudok közlekedni, bevásárolni, elmenni a barátokhoz, a parkba.

- Elég forgalmas helyen laktok. Sok a közlekedési lámpa, de egyik se jelez a vakoknak. Belli honnan tudja, hogy zöld a lámpa, mehettek?

- ÁÁÁÁ, ezt nem tudja, ehhez kell az emberi segítség. Őt arra képezték ki, hogy kikerülje az akadályokat, az építkezések, vagy más miatt a számomra sajnos sokszor váratlanul keletkező gödröket stb. Megáll a járda szélén. Velem együtt tanulta meg az útvonalakat, nem ő vezet engem, hanem én őt, ő csak jelez. De ez a „csak” nagyon fontos!!

- Járműre is felszállhattok?

- Persze és még nem is volt problémám belőle. Még azt is tudja, hogy megmutatja a szabad ülőhelyet, nem vicc!

Forrás: REHAB BLOG