Egy fővárosi buszmegállóban találkozunk a kéz és láb nélküli fiúval. Egyedül már hat buszra is felszállhattam volna, de neki meg kell várnia azt, amelyikre fel tud gurulni elektromos kocsijával.

„Az eddigi csúcs két óra volt, amit várnom kellett alacsonypadlós buszra” – mondja mosolyogva. Nem méltatlankodik, inkább csak jelzi, nyugodjak meg, ez messze van a rossztól.

A tavaszi napsütést kihasználva egy budai parkba megyünk beszélgetni. A kiszemelt pad mellé parkol és ügyesen áttornázza magát a kiskocsiból. Nem kér segítséget, pedig van kísérője: osztálytársa, Bettina. Fél éve nagyon jó barátok. Szabi szerint ez egy olyan kapcsolat, amelyben oda-vissza megy a pozitív energia.

„Ő nagyon jó ember, sokat szoktunk nevetni, nincsenek félreértések, viták” – veszi át a szót Bettina.

„Kerülöm a balhét!” – riposztol a fiú nevetve.

Ő tanította az életet nekem

A 23 éves Szabolcs így született, kezek és lábak nélkül. Édesanyja a kórházban hagyta, ahogy a fiú mondja: talán nem tartotta alkalmasnak magát erre a helyzetre. Nem látszik sem fájdalom, sem harag az arcán, amikor erről beszél. Bő 3 évig nem volt fix otthona, állami gondozásban került egyik helyről a másikra. Egykori ápolóitól tudja, hogy sokat betegeskedett és sokat is sírt.

Hopp, - gondoltam - , most kesergésen kaptam a mindig optimista fiút, de a mondatot nyomatékosan így fejezi be: „...amit most már nem teszek” – és megint csak nevet.

Három és fél éves volt, amikor megjelent a Nők Lapjában, hogy családot keresnek neki. Jelentkező volt is bőven, de olyan, akire rá merték volna bízni a speciális igényű kisbabát, csak egy:  Antalóczy Magdolna. Neki csak egy keze van és lábfejei a térdéből nőttek ki. És két egészséges gyermeket felnevelt már így, nem volt kérdés, hogy ő lesz Szabi anyukája. Ezért nem tud elég hálás lenni a sorsnak:

„A pozitív szemléletet ő alapozta bennem, az életet ő tanította nekem, mindenki felnézhetne rá – mondja az asszonyról, akit a hétköznapi hősök listáján az első helyen jegyez.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: HÍR24