Születésem – 1989 februárja – óta mozgáskorlátozott vagyok, valószínűsíthetően egy orvosi műhiba, illetve a koraszülöttség komplikációinak következtében alakult így az életem. Az okokról, a miértekről elegendő is ennyi; nem a fizikai állapotomról szeretnék elsődlegesen beszámolni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy csupán az elmúlt egy-két esztendőben érkeztem el odáig, hogy nyíltsággal, természetességgel, sőt, a figyelemfelhívás szándékával legyek képes beszélni a saját helyzetemről. Mindezt pedig azért, mert mint minden vitás kérdésben, hiszem, hogy ebben a témában is a jelenlét, illetve a párbeszéd vezethet a legtöbb eredményre; felismervén, hogy talán nekem is jut valamiféle szerep abban a súlyos helyzetben, amely ma Magyarországon (sajnos továbbra is) a fogyatékkal élők és az ép társadalom között fennáll. Mégis, miféle ez a szituáció?
Nem ok nélkül emlegettem a felvezetésben, hogy számos vonatkozásban elutasítás és agresszió az általános reakció egyes társadalmi kérdésekben – hogy-hogy nem, ez a feszült légkör rendszerint a kisebbségeket övezi. Azokat a csoportokat, amelyek eltérnek az uralkodó normától: legyen szó az LMBTQIA+ közösség tagjairól, színesbőrűekről, vagy éppen esetemben, esetünkben fogyatékkal élőkről. Természetesen a megszokottól eltérőre bizonyos mértékig teljesen érthető, ha valaki idegenkedéssel vagy távolságtartással válaszol – ez alapvetően abból fakad, hogy az illető világának nem része ez a fajta másság, tehát időre és tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy felszámolja az idegen és a saját közötti távolságot. Ami engem illet, szinte az összes közeli barátomról utólag kiderült, hogy ismeretségünk kezdetén szintén óvatossággal, fenntartással közeledtek hozzám, ami tehát egész egyszerűen abból fakadt, hogy egészen addig nem volt az életük része, ami az én személyemmel mintegy jár, ahhoz hozzátartozik. Ki hosszabb, ki rövidebb (szerencsére az utóbbi volt a jellemző) idő alatt, de akaratlanul is felszámolta a távolságtartását – itt benső távolságtartásra gondoljunk -, s a későbbiekben könnyedséggel kezelte a felmerülő fizikai akadályokat, felfigyelt az engem esetlegesen érintő hátrányokra, más, hozzám hasonló állapotú emberek felé is nagyobb figyelemmel és empátiával fordult. Ez egyszerűnek hangzik, és higgyék el, az is: az emberek többsége nem önszántából elutasító vagy óvatos, mindez rendszerint a tapasztalatok hiányából adódik. Szerencsére olyanokkal is összehozott az élet, akik személyes érintettség vagy előzmények hiányában is, kezdettől fogva végtelen empátiával és készséggel fogadták el az állapotomat, nyújtottak segítséget. De mi ebben a nehézség? Mert bizony abból van több.
Számomra mindig is természetes volt az integráció, nem tettem határozott különbséget az épek és a fogyatékkal élők társadalma között, mert nem is tudtam volna megtenni. Édesanyám és szűk családom nevelése, energiabefektetései és támogatása révén gyerekkoromtól kezdve célunk volt az integráció, egy-egy speciális bölcsödében és óvodában eltöltött év után egy teljesen hagyományos általános iskolában kezdhettem meg a tanulmányaimat, a többi gyermekhez hasonlóan hatéves koromban. Így sosem volt kérdés, vita tárgya, hogy amennyire csak lehetséges, ugyanazt az utat járom végig, ugyanazokban az intézményekben, amelyekben ép társaim is tanulhattak, ahová tartoztak. Rémisztően és elszomorítóan sok fogyatékkal élőnek azonban nem adatik meg ez a szemléletmód: általában anyagi megfontolásból vagy a stigmatizációtól való félelem okán. Azt gondolom ugyanis, továbbra is abban a katasztrofális helyzetben van közösségünk, hogy a fogyatékkal élők szülei, gondviselői még mindig előnyben a szegregált nevelést és oktatást, sok esetben azért, mert (jogosan!) rettegnek attól, hogy gyermeküket elutasítja, mintegy kiveti magából a többségi társadalom. Természetesen a speciális intézmények mellett óriási érv, hogy sokan csak ott képesek megkapni a szükséges figyelmet és személyre szabott nevelést, egy kellően progresszív társadalomban azonban az integráció mellett is kivitelezhető lenne mindez (biztosítva mindenki számára a neki szükséges feltételeket, mindazonáltal kiküszöbölve az elkülönítést). Tegyük hozzá, hogy az elutasítás nem a kicsik részéről érkezik. A gyermekek előítéletei, idegenkedése szerzett, tanult viselkedésforma. A gyermek sokkal hamarabb képes túllendülni társa normától eltérő tulajdonságain, még abban az esetben is, ha nem feltétlenül tudja értelmezni azokat, mint bármelyik felnőtt. S míg az anyagi feltételek (így sajnos a lehető legjobb integrált nevelés) legtöbbször a mindenkori államapparátustól és támogatóktól függenek, az elutasítás, a megbélyegzés az egyén szintjén jön létre és formálódik. (Igen, még abban az esetben is, ha a közgondolkodást „felülről” igyekeznek negatív mederbe terelni.) Tovább szeretném hangsúlyozni sorsom szerencsés alakulását: sem gyerekként, sem később nem éreztem soha, hogy bármelyik közösség kiközösített volna, hogy ne fogadott volna be kérdés nélkül – eltekintve egy-két apróbb incidenstől, de ezek is sokkalta inkább az adott egyén korlátoltságának, érzéketlenségének voltak betudhatóak.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: ÚJNAUTILUS