Autista kisöccséről írt csodálatos fogalmazást egy magyar kisfiúHír | 2016.07.27.
Gyönyörű fogalmazásban mesélte el egy 11 éves kisfiú, milyen az élet az ő kisöccsével, aki olyan tiszta és ártatlan, mint egy kisbaba. A Facebookon terjedő posztot olvasva megtelik az ember szíve melegséggel.
Én és a kisöcsém
Ez a történet két kisfiúról szól, akik teljesen mások. Az egyik nem átlagos, nem beszél vissza a szüleinknek, nem veszekedik, nem beszél csúnyán, nem rosszalkodik. A saját világában él bezárva. A másik, a bátyja, aki átlagos, néha visszabeszél, veszekszik, csúnyán beszél és rosszalkodik. A világnak él. Én és a kisöcsém. Erről szól a sztori.
Aztán valami megváltozott. Persze nem lettem angyal, és most is idegesít ha az utcán minket bámulnak miatta, mert hangos ugrabugrálásával magára vonja a figyelmet, de már másképp látom őt és a kapcsolatunkat. Álmoshoz nagyon nehéz közel kerülni és mégis könnyű. Ez azt jelenti, hogy magával szeret a legjobban lenni, egyedül játszik, és zavarja, ha bárki az ő világához közel merészkedik. Mintha figyelmeztetne minket, hogy kár energiát pocsékolni abba, hogy megértsetek, hiszen nem érthettek, mert másképp működöm, mint ti. Mégis szeretik őt az emberek, mert gyakran mosolyog, jókedvű, elégedett magával, és mindenkit úgy fogad el, amilyen. Amit csinál, teljes átéléssel csinálja, beleadja szívét-lelkét. Egyedül van, de mégsem magányos, és a maga módján ragaszkodik emberekhez, így hozzám is.
Sokáig egy szobában voltunk, és én kértem, hogy így legyen. Most már elég nagy vagyok, és apuék is úgy gondolták, hogy már jobb, ha külön vagyunk. Egyébként ugyanazokat a műsorokat nézzük a TV-ben, csak az a különbség, hogy neki a stáblista és a vége főcímdal a kedvence, míg én a történetet jobban élvezem. Nem beszél. Illetve nem sokat, és inkább úgy, mint egy papagáj. Szeret kifejezéseket utánozni, például a kedvenc meséiből, amiket aztán az adott helyzetben visszaad. Például amikor azt hitte, hogy eltűntünk, és hiába hívott minket. Aztán anya mit sem sejtve előkerült a szobából, Álmos csípőre tette a kezét és mondta: „Ezt a viselkedést meg fogom torolni!” idézte a Mézga család kalandjaiból. Vagy sokáig így kért inni: „Kaphatnék egy korty italt?” – a Gumi macikból. Álmos nyolcéves, speciális iskolába jár, amit nagyon szeret. Tulajdonképpen mindenhol szeret lenni, talán csak orvosnál nem. Na ebben a dologban hasonlítunk!
Szóval elvoltunk a magunk módján. Aztán fél éve történt valami. Budapestről jöttünk vissza, és felmentünk a Somlóra. Ott tébláboltam a várromok között egy ideig, aztán meguntam. Megláttam az öcsémet, ahogy törökülésben ül a hegy tetején és nézi a messzeséget. Ez önmagában nem nagy szám persze, de Álmosnál aki egy percig sem marad egy helyben, már az. Csak ült ott sokáig, és nézett nagy komolyan. Olyan megindító volt. Álltunk ott hárman a szüleimmel, és csak figyeltük. Volt valami a pillanatban ami összekötött bennünket. Mintha csak négyen lettünk volna az egész világon, és ennek az érzésnek ahhoz volt köze, hogy Álmos ott ült a hegyen. Azóta sokszor gondolok erre, vagy álmodok ezzel a képpel. Attól a pillanattól megváltozott bennem valami az öcsém iránt.
Volt még egy helyzet, egy másik helyszínen, ami maradandó emlék vele kapcsolatban. Ez régebben történt, úgy egy éve. Játszóházban voltunk, és néhány gyerek lehülyézte, kicsúfolta Álmost, csak mert nem válaszolt nekik, és furcsán viselkedett. Emlékszem, csípte a szememet a könny, és olyan düh fogott el, hogy legszívesebben mindegyiket jól megütöttem volna. Nem azért, mert gonoszkodtak, hiszen tudom, milyenek vagyunk néha. Az ütött szíven, hogy az öcsém csak nézte őket, és mosolygott rájuk. Akkor döbbentem rá, hogy sosem fog megtorolni semmilyen viselkedést sem, akármit is csinálnak vele. Mindig kell valaki, aki megvédi, aki vigyáz rá. Tiszta, ártatlan, mint egy baba. Ott, akkor szintén megértettem valamit a testvéremmel kapcsolatban.
Ez a történet egy kisfiúról szólt, és arról, hogy mi összetartozunk, bármennyire különbözünk is egymástól. A kisöcsém és én. Ez a mi sztorink.
Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ
