Anyu, menjünk el ma az ISKOLÁNKBA! - Autizmus és oktatásHír | 2013.07.21.

Új sorozatukban az autisták helyzetével foglalkoznak a magyar oktatásban. Segítőtársuk Kovács Adrienn, a Más-Forma Egyesület elnöke. Az első részben arról mesél milyen volt Atit, akit autizmussal diagnosztizáltak iskolába járatni, és hogyan jutott el végül oda, hogy saját iskola létrehozását kezdeményezze, amely integráltan fogja oktatni az autizmussal élő gyerekeket.

,,Ez a történet messzire visszavezet a múltba"

A Más-Forma Egyesület 2010 október 2-án alakult egy szülői összefogás eredményeképpen, számos, a családjainkat ért hatás következményeként. Az egyesület alapító elnöke én (e sorok írója) vagyok, és ez a történet messzire visszavezet a múltba. Bár eredeti szakmám mérnök, elég zsenge koromban elhatároztam már, hogyha egyszer kiéget a „manager-élet”, tanítani fogok majd. Hamar rá is találtam a szabad Waldorf-pedagógiára, mint olyan iskolatípusra, amiről olvasván majdnem sírva fakadtam, amiért én - koromból fakadóan - még nem járhattam ilyenbe. Első tapogatózásaim egyike volt, amikor az egyik alakuló Waldorf óvodába elmentem „felvételizni” – bizony, nem a gyerekemet nézték meg, hogy milyen: elég ügyes, okos-e, hanem egy beszélgetés alapján engem tanulmányoztak figyelmesen az óvónők. Szerették volna tudni, mennyire gondoljuk komolyan, és tudjuk-e egyáltalán, mibe vágtuk a fejszénket. Kisfiunkkal együtt felvételt nyertünk ebbe az óvodába - 35 jelentkező közül ketten. Nem is tudtuk még akkor, mekkora szerencsénk volt – a felvételünket követő nyáron ugyanis felmerült a gyanúja, hogy a kisfiunkkal, Atival valamilyen fejlődési probléma lehet.

,,Gondoltunk-e már az autizmusra"

Mivel közeledett a nyár, a nevelési tanácsadók már nem fogadtak minket, telefonon kaptuk az értesítést, hogy majd szeptemberben keressük őket újra, és akkor talán még decemberig be tudnak hívni minket vizsgálatra, vagy esetleg jövő tavasszal valamikor. Mi nagyon kétségbe voltunk esve a bizonytalanságtól, és nem tudtuk higgadtan kivárni ezt a röpke háromnegyed évet a válaszig. Kerestük egy nyugdíjas gyermekpszichológust, aki állítólag annyira jó diagnoszta, hogy a folyosón közeledő gyermekről már megmondja, mi a baja. Kálmán bácsi, aki elég messze lakott tőlünk, megkérdezte, mégis minek akarunk hozzá olyan messzire utazni, mikor a helyi erők is jó szakemberek. Mikor elmeséltük neki, magában morgott kissé, miszerint „már megint mindenki úgy áll a munkához, hogy más is könnyen hozzáférjen”, majd adott egy időpontot 4 héttel későbbre. Elautóztunk hozzá, és íme, megint szerencsénk volt: a jó híre nem véletlenül terjedt ennek az embernek. Nagyon kedvesen fogadott minket, és láss csodát, a visszahúzódó, gyanakvó természetű, az idegen helyek és emberek ellen ordítva és kapálódzva tiltakozó gyermekünk rögtön barátságába fogadta. Játszani kezdtek az íróasztalnál. Fél óra múlva, amikor Kálmán bácsi a szeme sarkából titokban már minket is felmért, merhet-e sokkolni minket a gyermekünk állapotát illetően, megköszörülte a torkát és megkérdezte, hogy gondoltunk-e már az autizmusra mint lehetséges okra.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: ÁTLÁTSZÓ OKTATÁS