Amikor a Down-szindrómás kislányom igazi barátra találtHír | 2016.03.01.

Down-szindrómás kislányom születésekor belém hasított, hogy neki talán soha nem adatik meg az, ami más kislányoknak természetes: a legjobb barátnő

Sosem felejtem el az első napomat az oviban. Egy piros pulcsi volt rajtam, három sárga virággal, és ahogy apuval az épület felé közeledtünk, találkoztunk egy másik kislánnyal és az apukájával. A lány fodros, fehér alapon piros pöttyös ruhát viselt, és kuncogva váltott velem pillantásokat, miközben a szüleink beszélgettek. Nyilvánvaló volt, hogy ez egy különleges kislány, és mindennél jobban szerettem volna, ha barátok leszünk. Melanie-nak hívták és a következő három évben elválaszthatatlanok lettünk. Rózsaszín hercegnő sátrakban “táboroztunk,” sellőbabákat nyomtunk a habos fürdővíz alá, és vicces ruhákba öltöztetett Barbie babáknak rendeztünk zsúrokat. Amikor nyolc éves lettem, elköltöztünk, és szem elől tévesztettük egymást. Huszonöt évvel később, amikor megszületett a kislányom, Johanna, mégis azonnal Melanie jutott eszembe.

Ahogy a rossz híreket hozó orvosok kifordultak a szülőszobáról, hirtelen nagyon élénken felidéződött bennem egy emlék, ahogy Melanie-val kézen fogva és visítozva szaladgálunk a kerti locsoló alatt. Abban a pillanatban belém hasított, hogy a lányomnak talán soha nem adatik meg az, ami más kislányoknak természetes: a legjobb barátnő. A következő években, ahogy Jo Jo egyre nagyobb lett, és több hozzánk hasonló családdal találkoztam, bizakodóbb lettem a jövőjével kapcsolatban. Ma már a legtöbb Down-szindrómás gyerek megtanul írni-olvasni, vannak, akik főiskolára mennek, és önálló életet élnek. De amikor a barátságról van szó, a szülők optimizmusa gyakran megcsappan. Hallottam már könnyes történeteket arról, hogy a Down-szindrómás gyerekeket nem hívják meg születésnapokra, levegőnek nézik az iskolai rendezvényeken, és soha, de soha nem hívják át játszani.

Én rettenthetetlenül vetettem magam a játszócsoportokba, és kezdetben a különbségek elhanyagolhatóak voltak. De ahogy a többiek nagyobbak lettek, iskolába mentek, megtanulták az ábécét, az olló nyílni kezdett. Az osztálytársai nagyon is szerették, összevesztek rajta, hogy ki üljön mellé ebédnél vagy ki fogja a kezét énekórán, mégis inkább úgy tekintettek rá, mint egy aranyos kis állatkára vagy kabalafigurára. Azt kérhettem, hogy az iskolában tűzzenek ki magasabb célokat a tanulásban, de arra nem lehetett garanciát szerezni, hogy Jo Jo-nak valaha is lesz igazi barátja. És aztán egy nap ez a barát megjelent.

Egy új tankerületbe költöztünk és jelentkeztem önkéntes segítőnek az osztályba, hogy megismerkedhessek más szülőkkel – amitől azt vártam, hogy majd a játszótársak megtalálását is megkönnyíti. Egy napsütéses szeptemberi napon megjelentem a teremben, hogy segítsek egy projektben.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA