David Lynch 1994-es Igaz történet című filmjének hőse egy fűnyíró gépen szelte át fél Amerikát, hogy kibéküljön haldokló öccsével. Idén nyáron a fél oldalára béna Alain Tourbez elektromos kisrobogón vágott neki a Lourdes-ba vezető útnak: testi fogyatékosságának fittyet hányva hosszú órákat töltött egy üléshez rögzítve, melyben 6 km/órás átlagsebességgel összesen 835 kilométert tett meg.
Alain Tourbez egyedülálló figura: a karján lévő tetoválással, őszülő hajfonatával és fekete pólójával nem tűnik a vallásos élet mintapéldájának. Ha betérünk hozzá Párizs külvárosában található szerény lakásába, az ötvenöt éves férfi ugyanolyan lelkesedéssel mutatja meg Johnny Hallyday lemezeiből álló hatalmas gyűjteményét, mint ahogy hitéről beszél, mely erre a hosszú útra indította.

„A győzni akarás hajt” – mondja Alain. Tizenegy éven át dolgozott bányában, innen ered harcias szelleme, mely képessé teszi minden nehézség legyőzésére. A 90-es évek elején bezárták a bányát ahol dolgozott, így kénytelen volt más munka után nézni. „Visszaültem az iskolapadba, és kitanultam a gázszerelői mesterséget. Nem volt könnyű, de sikerült.” – folytatja a családapa, aki ezek után az EDF-nél talált állást. Hét évvel ezelőtt, munkája közben érte az agyvérzés. „Épp ki akartam szállni az autómból, amikor hirtelen megszűnt minden hang, megszűnt minden fény. Kómába estem.”

Felesége, Marylène sem felejti el azt a napot. „Egy héttel a baleset után behívtak az orvosok: Vége, asszonyom, a férje már nem fog felébredni. És ha mégis, akkor sem lesz a tudatánál többé. De én továbbra is őriztem a reményt.” Egy nap egy ismerős asszony látogatta meg a férjemet a kórházban. „Megszorította a kezemet!” – kiáltotta, amikor kijött a kórteremből. Alain így emlékszik vissza az esetre: „A kóma közben fehér fény jelent meg előttem, és egy hang azt mondta: Még nem jött el az órád. És magamhoz tértem. Csoda történt.” Marylène viszont meg van győződve róla, hogy férje csodálatos akaraterejének köszönheti felépülését.

Mivel fél oldalára béna maradt, Alainnek, aki azelőtt rendszeresen sportolt, motorozott, és szőrén ülte meg a lovat, meg kellett tanulnia másképpen élni: lassított tempóban. „A jobb oldalam béna maradt – meséli. – Az orvosok azt mondták, hogy nem fogok többé járni, és hogy csőlátásnál többre nem számíthatok.” Néhány hónapja Alain látótere mégis elkezdett tágulni. Ami pedig a végtagjait illeti, bár a jobb karját és a jobb lábát tartó sínt élete végéig viselnie kell, Alain szentül megfogadta, hogy újra járni fog. Gyógytornászhoz jár, és amikor csak teheti, néhány lépés erejéig kísérletezik a sétával is. „Egy kicsit már tudok menni járókeret nélkül is – mondja, és keresztülsétál a szobán. – Mindezt a feleségemnek köszönhetem, aki soha nem engedte, hogy elhagyjam magam.”

A legmélyebb változás azonban nem Alain testében, hanem a lelkében játszódott le. „Mindig is hittem Istenben, de nem voltam vallásgyakorló. A kórházban viszont szükségét éreztem, hogy bevigyenek a kápolnába. És hét éve egyetlen vasárnapi misét sem mulasztottam el.” Ez a fordulat sokakat meglepett. Hogy válhat egy ilyen racionális gondolkodású, mindent vitatni szerető ember ennyire vallásossá? „Azelőtt a Munkások Országos Szakszervezetének egyik élharcosa voltam, küzdöttem, érveltem, és soha nem hagytam ki egyetlen tüntetést sem. Ma sokkal inkább a plébániámért tevékenykedem: hétfőn és kedden Maurepas-ban, a Cédrus Lelkigyakorlatos Házban dolgozom, csütörtökön a kápolnában vagyok: én készítem elő a misét, pénteken pedig a nyugdíjasházban teljesítek szolgálatot. Már nem is tudnék meglenni a kis öregeim nélkül.”

A feleség, aki nem osztozik férje vallás iránti lelkesedésében, lassan úgy érzi, hogy ezek a dolgok mindent elborítanak. De úgy döntött, hogy egy mosollyal túlteszi magát rajta. Annak dacára, hogy a hálószobájuk lassan kezdi egy kegytárgybolt formáját ölteni: a vallási tárgyak egyre csak gyűlnek, és már egy hatalmas Mária szobornak is helyet kellett szorítani. „Alain minden vasárnap ott ül az első sorban – meséli Bruno L’Hirondel atya, a maurepas-i káplán. – Sosem volt még ilyen ügyes sekrestyésünk, aki ráadásul remekül meg tudja mozdítani a többieket is.”

„Egy nap arra ébredtem, hogy el kell mennem Lourdes-ba. Neki kell vágnom, megköszönni Istennek, hogy még mindig itt vagyok. És szerettem volna felhívni a figyelmet a mozgássérültek problémáira is, hiszen ezekkel a gondokkal egyik napról a másikra bárki szembekerülhet.” Egy barátja, Mickaël segített neki pénzt gyűjteni az utazáshoz. „Nem akartam a plébániámra terhelni a költségeket, így hát Mickaëllel házról házra jártunk. Az emberektől közel 1.500 Euró támogatást kaptunk.”

Alain június 5-én vágott neki a kalandnak két útitárssal: egy ápolónővel és egy munkanélküli fiatal sofőrrel, aki a kísérő autót vezette. A kis csapatnak minden este családok, illetve közösségek adtak szállást, útjuk huszonegy napig tartott. A vállalkozás sikerén felbátorodva Alain arról álmodik, hogy – ha az orvosok is megengedik neki – jövőre a Mont-Saint-Michel felé veszi útját. Ezúttal gyalogszerrel…

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: MEOSZ