A díszteremben ma verseket mondanak. Különös dolog ez, a versmondók nagy részét ugyanis tartani kell, különben testük összecsuklana. Ezért térdel mellettük vagy előttük egy-egy tanárnő, konduktor, fejlesztő pedagógus. Egyik kezükben tartják a mikrofont, a másikkal a kisgyerek karját, hátát vagy derekát támasztják.

Nyár eleje van, a szokatlan meleg miatt a tetőablakokat kinyitják, és a termet pillanatok alatt a nyárfa pihéi lepik el, le-leszállva egy-egy kisgyerekre. A versmondók nagyon igyekeznek. Akinek nem jut eszébe a verssor, vagy akár az egész vers, az újra próbálkozhat; a teremben a türelem végtelen. Akkor sincsen pisszegés, nevetés, amikor Bogi, hihetetlen izgalmában, végig zokogja-kiabálja a verset, holott az csöppet sem szomorú. Vagy amikor az egyik kislányból reszketeg, öregasszony hang szól ki.

A teremben szülők és egyéb felnőttek is ülnek. Egyesek, látva a gyerekek óriási küzdelmét, a könnyeiket nyeldesik. A versmondást hat tagú zsűri értékeli, és a zsűriben egy írónő és egy költő is ül. Mindkettejüknek van köze a Pető Intézethez. Mészöly Ágnes, aki gyerekkönyveket ír, eredetileg konduktor, fejlesztő pedagógus, itt végzett a Pető Intézetben. A zsűri most tanácskozik, végez, van egy kis idő a beszélgetésre, és Mészöly Ágnes azt mondja:

– Sok sérült, idősebb barátom van, akiket mélységesen bosszant a sajnálat. Azt mondják, nincs szükségük sajnálatra, inkább elfogadásra, segítő-kooperációra. Hiszen ha valakit elfogadunk, akkor már nem a sajnálat a fontos, hanem az, hogyan tudjuk a hétköznapjaikat jobbá tenni. Nem, nincs sérült kisgyerek a családomban, nem vagyok érintett. Bölcsésznek felvételiztem, aztán rájöttem, inkább szeretnék valami olyasmit csinálni, aminek láthatóbb eredménye van, gyakorlatibb; így találtam rá a Pető Intézetre. 94-ben végeztem, konduktor lettem, aztán különböző külföldi projektekre, táborokba, iskolákba, kórházakba jártam. Két-három hétre vagy akár hónapokra, a négy gyermekem mellett.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: LIBRARIRUS.HU