,,A vak emberek nem sötétet látnak"-Flamich Mária és Hoffmann Rita pedagógusokHír | 2013.10.02.
A Berkeley Egyetemen, ösztöndíjas kutatóként tanulmányozhatták azt az idehaza szinte ismeretlen oktatási módszert, amely a fogyatékkal élő személyek társadalmi elfogadását erősíti, és amelyről tavasszal "Magányos küzdelem - Akadálymentesítési lehetőségek a pedagógusképzésben" címmel írtak tanulmányt a Pedagógusképzés című folyóiratba. A nyelvtanárként dolgozó doktorjelöltek maguk is érintettek a témában - Mária vak, Rita gyengénlátó.
Magyar Narancs: Mi a lényege a módszernek?
Hoffmann Rita: Először olyan műveket olvastatunk a pedagógushallgatókkal, amelyekben fogyatékossággal élő karakter szerepel, amelyeket aztán kielemzünk. Mindenkinek vannak elképzelései a fogyatékossággal élőkről, ám az sokszor nem fedi a valóságot. Azért fontos, hogy a pedagógushallgatók kimondják, amit gondolnak a fogyatékossággal élőkről - például azt, hogy nem szívesen szeretnék őket tanítani -, mert így a kurzus során elkezdhetnek kritikusan gondolkodni a témáról. És ha ez megtörténik, részt vehetnek a fogyatékossággal élőkre vonatkozó sztereotípiák lebontásában is. A második lépésben - memoárelemzés - megvizsgáljuk, hogy a fogyatékossággal élő írók hogyan élik meg a mindennapjaikat a mások hozzájuk való viszonyulásáról. Ha nem magyarázzák el időben a különbséget a sztereotípiák és a valóság között, akaratlanul is előfordul, hogy a mesék gonosz boszorkányait látjuk minden hajlott hátú néniben, aki felszáll a villamosra. A befogadó gyerekből könnyen lesz kirekesztő felnőtt. És mivel a gyerekek a felnőttektől tanulnak, mi a felnőtteket szeretnénk megszabadítani az előítéletektől. Ebben segítenek a művészetek, hiszen bátrabban beszélünk a Kis bicebócáról, mint a szomszéd kisgyerekről.
MN: A memoárelemzés miben más attól, hogy a tanárhallgatók elképzelik, milyen lenne a Kis bicebócát tanítaniuk?
Flamich Mária: A fogyatékossággal, tartós betegséggel élő írók munkáinak elemzéséből olyan árnyalatok derülnek ki emberi kapcsolatok születéséről, gyakran megváltozásáról - például amikor egy nagy műtét után az emberrel máshogy kezdenek el bánni -, amelyekről semmi más módon nem szerezhetünk tudomást. A memoárelemzés azt üzeni, hogy a világ érzékelése sokszínű. Ugyanakkor nem várja el senkitől, hogy az író köntösébe bújjon, bár kicsit mindenki beleképzeli magát. Mást üzen, mint az ún. érzékenyítés, amely során az a képzet adódhat, hogy a vakok sötétben élnek. A vak emberek nem sötétet látnak, hanem semmit; és ezt a semmit nem lehet elképzelni. A sötétben ösztönösen önmagunkat keressük és találjuk, nem egy másik ember életét. Bár megtudunk néhány dolgot, például hogy mi jelent utcán akadályt egy vak embernek, de azt nem, hogy milyen vaknak lenni.
MN: Miben új ez a módszer a magyar oktatásban?
HR: Memoárelemzéssel - ez esetben fogyatékossággal élő írók önéletrajzi írásainak elemzésével - a Berkeley Egyetemen találkoztunk, ahol Fulbright-ösztöndíjjal kutatóként figyelhettük meg az ismert vak író, Georgina Kleege kurzusát. Magyarországon vannak műelemző szemináriumok valamilyen formában, általában gyógypedagógusok részére, de a memoárelemzés nem nagyon jellemző. Az a különös a mi módszerünkben, hogy kivesszük a fogyatékosságábrázolás elemzését a gyógypedagógia területéről.
Forrás: Magyar Narancs
