A sérültek is lehetnek seggfejekHír | 2016.12.30.
Mészöly Ágnes konduktorból lett író, 2006 óta jelennek meg ifjúsági- és gyermekkönyvei, meséi. Legutóbbi regénye, a Szabadlábon egy kerekesszékes kamaszfiú függetlenedésének története, amelyhez volt tanítványa és mozgássérült barátja életéből merített. Az integrált iskolát tartja kulcsnak a fogyatékkal élők életminőségének javulásához, épp ezért keseríti el a szakadék, ami Magyarország és az általa látott nyugati országok között húzódik ebben a kérdésben. Szerinte a Magyarországon is egyre népszerűbb, társadalmi problémákat feszegető “problémacentrikus” irodalmat is túlzásba lehet vinni – ritkán ér célba a könyv, ha fontos a téma, de szájbarágós szöveg.
A legutóbbi könyved főszereplője egy kerekesszékes kamaszfiú, a múltadról pedig tudni lehet, hogy a Pető Intézetben végeztél és később dolgoztál is konduktorként. Hogyan kerültél innen a gyermek- és ifjúsági irodalomhoz?
Amikor végeztem a Pető Intézetben, egy általános iskolában kezdtem fejlesztőként dolgozni. Speciális osztályokban mozgásfejlesztést, készségfejlesztést csináltam. Utána elmentem gyesre, és közben külföldön sokat dolgoztam konduktorként, igaz, mindig csak határozott idejű projektekben. Amíg otthon voltam a gyerekekkel,2004-ben, egy irodalmi pályázatra írtam egy meseregényt, ami később meg is jelent, ez volt a Sünimanó. Innentől kezdve sokáig párhuzamosan csináltam az írást és a külföldi konduktori munkákat. Aztán az utóbbi két évben inkább csak az írás, ami meghatároz. Már inkább íróként definiálom magam.
Mikor fordultál a társadalmi problémákat feszegető, de gyerekeknek, kamaszoknak szóló “problémacentrikus irodalom” felé?
Nem én, hanem a gyermek- és ifjúsági irodalom fordult ebbe az irányba. Nagyon fontosnak tartják a kiadók mostanában, hogy olyan témákban jelentessenek meg ifjúsági- és gyerekkönyveket, amelyek régen tabutémák voltak. Ezt jó iránynak tartom mindaddig, amíg nem megy a szöveg rovására. De közben meg úgy gondolom, irodalmat írni egyébként is csak problémákról érdemes. Arról, hogy minden szép, és kerek a világ, még mesét sem lehet írni, nem hogy ifjúsági regényt. Azok az igazán komoly szövegek, amik valamiféle problémát boncolgatnak.
Azért azt meg kell jegyeznem, hogy ezt túlzásba is lehet vinni azzal, hogy egy tematika határozza meg a regényt, és nem a szöveg minősége.
A legfrissebb könyved, a Szabadlábon főszereplője egy kerekesszékes srác. Az őt túl szigorúan szerető édesanyjától való függetlenedés-történtét írod meg, aminek része egy európai stoppos-kaland is. Dani karakterének milyen gyökerei vannak a saját tapasztalati világodban?
Dani karaktere természetesen a konduktori munkámban gyökerezik. Egy szereplőt viszont csak a legritkább esetben mintáz egy emberről az író – Daniban is van egy csomó olyan srác, akivel együtt dolgoztam. Az egyik egy volt norvég tanítványom, ő nem csak modell volt, de egy csomó konkrét kérdésben is segített az írásfolyamat során. 20 éves szakmai múlttal rendelkező konduktorként elég jól be tudom lőni, hogy egy adott helyzetet egy mozgássérült hogyan oldana meg, de azért voltak olyan szituációk, amikor nem volt ötletem. Ilyenkor lehetett írni egy üzenetet Hakonnak: “Figyelj, felébredsz egy tök üres lakásban, fogalmad sincs, hol vagy, csak arra emlékszel, hogy tegnap este nagyon berúgtál. Mit csinálsz?” És ő leírta, hogy négykézláb elkezdené keresni a botjait meg a vécét, és így tovább.
A másik ember, aki pedig inkább a személyiségét kölcsönözte Daninak, az egy 30 éves barátság: egy volt petős fiatalember, aki mérhetetlenül konok, iszonyú akarata van, és nagyon sok mindent elért annak ellenére, hogy nagyon komoly fizikális sérülése van.
FORRÁS: ABCUG.HU
