Tóth Csabáné Kati születése óta siket, ahogyan a férje is. Két halló fiuk született, akik természetesen ismerik a jelnyelvet. Kati jelnyelvi oktatóként is dolgozik, csütörtökön reggel a szombathelyi Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium 2.b osztályában fogadták.

A kifejezetten rövidnek bizonyuló 45 perc alatt a jelnyelvi kultúrával ismerkedhettek meg a gyermekek. Korábban még sosem találkoztam és kommunikáltam siket emberrel, ezért izgatottan vártam a csütörtököt. Persze eddig is tudtam: nem illik azt mondani, hogy süket, mert ez bántó a siket emberekre nézve. Tudtam azt is, hogy a mutogatás helyett a „jelelnek" vagy a „jelnyelvet használnak" kifejezések a megfelelőek. Azonban ennél jóval többet tanultam: például azt, hogy semmi különbség nincs siket és halló ember között, és ezt a társadalom minden tagjának tudni kellene.

A kommunikáció persze lassabb, mint általában, de amit egy halló ember ki tud fejezni szavakkal, azt a siket ember is megteszi a jelekkel és a gesztikulációval. Kati azt is megjegyezte: a siketek nem mérgesek, egyszerűen csak sok mimikát használnak, hogy jobban megértessék magukat.

A kezdeti megilletődöttség után hamar felengedtek a tanulók, amint Kati interaktívvá tette a különleges órát. Segítségére volt az egyik másodikos fiú anyukája, Zsirai Kiss Zsanett, aki Katitól tanulta a jelnyelvet. A gyerekek érdeklődve figyeltek, amikor Kati arról mesélt, mi történik, ha valaki becsenget hozzájuk, vagy ha korán kell felkelniük. Nos, a csengőjükben lámpa van, ami villogni kezd, ha vendég érkezik, csakúgy, mint az ébresztőóra. Áramszünet esetén azonban ez kissé problémás, volt már rá példa, hogy ezért aludt el Kati. Az is kiderült, hogy leggyakrabban sms-ben kommunikálnak, mivel telefonálni nem tudnak. Az egyik másodikos közreműködésével pedig arra is fény derült, hogy tévézés közben van egy négyzet a készülék sarkában, amiben egy ember található, ő a „jelelő". Persze valójában jelnyelvi tolmácsnak hívják az illetőt, de ez mellékes. Megtanultunk jellel tapsolni, a másodikosok pedig egyre jobban bekapcsolódtak az óra menetébe, így amikor a „digi-dagi daganat" kezdetű mondókát sajátították el jelnyelven, már mindenki izgatottan fészkelődött. Az első szavaktól kezdve több tanuló már magában gyakorolta a jeleket, talán sejtették, hogy hamarosan nekik is be kell mutatniuk tudásukat. Majd következtek a színek: ha szükség lesz rá, már én is el tudom jelelni a piros, a zöld és a sárga színt is. Amikor a szavak kerültek sorra, kiderült, hogy a tanító néni, Gyöngyi néni kedvenc szava nem az ötös – ahogy azt az egyik diák bekiabálta –, hanem a szeretet. Újabb fontos jellel gazdagodott tehát a szókincsünk.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL