A blogod első bejegyzésében írtad, hogy egy baleset következtében vesztetted el a lábad. Mi történt pontosan?

Réka: Tavaly nyáron egy fesztiválról tartottunk hazafelé. Az autónk lesodródott az autópályáról és nagy sebességgel az árokba zuhantunk. Ezzel önmagában nem is lett volna akkora baj, viszont ahogy átszakítottuk a szalagkorlátot, annak egy darabja bekerült az utastérbe és kettévágta a bal lábam. Öt perc alatt nagyon kivéreztem, így élet és halál között voltam az orvos pedig döntés elé kényszerült: vagy a lábam menti meg, vagy engem. Úgy érzem, jól döntött.

Milyen reakciókat kapsz?

Réka: Kezdetben, amikor még művégtag nélkül, friss amputáltként mutatkoztam, csak sajnálatot és bántóan kíváncsi kérdéseket kaptam – azt a megaláztatás érzését a cirkuszi majom kifejezés sem tudja leírni. Belül végig tudtam, hogy fel fogok épülni, de újra és újra jöttek a lesajnáló ismerősök-ismeretlenek, akik visszalöktek a gödör mélyére - pedig már félúton voltam, hogy kimásszak belőle. Az emberek nem is sejtik, hogy mekkora bajt okoznak azzal, hogy a beteggel folyamatosan éreztetik, hogy beteg. Így honnan nyerje az inspirációt? Érdemes belegondolni a másik helyzetébe, vajon ő hogyan érzi magát kívülállóként. Egy mozgássérült nem sajnálnivaló: velem is megesett még „százlábú” koromban, hogy azon kaptam magam, ne bámuljak esztelenül egy nyaktól lefelé lebénult embert, mert nem illik. És az is lehet, hogy közben a kerekes székben sokkal boldogabb életet él, mint én, a járókelő.

Akkor milyen a „helyes” reakció?

Réka: Most, hogy megtapasztaltam az érem mindkét oldalát - beszélve is sok mozgássérülttel -, megértettem a helyes viselkedés kulcsát is. A sajnálkozás egy nálunk rosszabb helyzetben lévő ember irányába nem az igaz empátia kifejeződése, hanem az önkontroll hiányáé. Kétfajta sérült létezik: a mártír, akit élete végéig az éltet, ha sajnálkoznak rajta, és a felépülni vágyó. Mindkét esetben azzal tehetünk a legtöbbet, ha sajnálatunkat félrerakva segítséget ajánlunk fel, úgy kezeljük, mint egy átlagos embert a sok közül, vagy egy elismerő pillantással simogatjuk a lelkét. Nemrég az utcán pár ember megszólított és kedves szavakkal biztatott - ilyenkor aztán szárnyalni tudok a boldogságtól!

Innen jött a blog ötlete?

Réka: A blog elindítása már a kezdetektől tervben volt, de türelmesen vártam arra a pillanatra, amikor már a lábam külseje és a belső harmónia is teljesen összhangba kerül. Hatalmas lelkierő kellett nekem ahhoz, hogy felvállaljam a lábam. A baleset után fél évig otthon ültem zárt ajtók mögött, mert szégyelltem a helyzetem, pedig saját hibámon kívül történt minden. De végig ott motoszkált a fejemben, hogy nem azért maradtam életben és nem azért küzdöttem végig a rehabilitációt, hogy most homokba dugjam a fejem.

Úgy gondolom, aki állandóan boldog, az nem mondhat igazat. Megtanultam, hogy olykor le kell érni a gödör aljára és elfogadni, hogy most valóban baj van. Csak a mélypontokon leszünk igazán képesek mérlegelni a tetteinket és egy átfogó kritikát alkotni az életünkről. Ilyenkor születnek a "világmegváltó" tervek, a nagy elhatározások a változás befogadására, és minél mélyebb az a gödör, annál céltudatosabbak leszünk. Majd a kijutás után már a madárcsicsergést is máshogy fogjuk hallani. A múlt bajain vagy a jövő kiszámíthatatlanságán való rágódás helyett megtanuljuk értékelni a "most hatalmát". A most pedig mindig tartogat számunkra valamit, amitől színesebb és változatosabb a világ körülöttünk.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DÍVÁNY.HU