A pillanat mesterei – exkluzív páros interjú Hozleiter Fanny Mosolykával és férjévelHír | 2015.07.05.
Egy évvel ezelőtt mindenkit meglepett Hozleiter Fanny Mosolyka, amikor egy olyan fotót posztolt a facebook-oldalára, amelyen épp egy fiatalember térdel előtte és gyűrűt húz az ujjára. Fanny és Sándor azóta egyszer sem nyilatkozott, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a férj „civil” életet él, és szeretne kimaradni a nyilvános szereplésekből. Azt mondja, ő Fannyba szeretett bele, nem Mosolykába. A wmn.hu főszerkesztőjével most kivételt tettek. Egyforma őszinteséggel beszéltek a kettejük közötti különbségeket elsöprő boldogságról, és a sajátos helyzetükből fakadó hétköznapi nehézségekről.
DTK: Amikor utoljára beszéltünk, te hívtál engem. És ki voltál borulva… azt mondtad, világgá akarod kiabálni a bosszúságodat.
Hozleiter Fanny: Igen, egy pörgős, dolgos napon voltam túl aznap is, és a végén kimondottan mellbe vágott egy hozzászólás. Pedig tudom, hogy nem szabadna, és nem is szoktam felhúzni magam ilyeneken, de néha mégis sikerül. Aznap nagyon. Azt írta valaki, hogy téged csak úgy eltartanak, így könnyű mindig mosolyogni. De ne aggódj, már elmúlt a rosszkedvem. Persze a mondanivalóm nem múlt el…
Tóth Sándor: Mindig van mondanivalója. Este ül az ágyában és gépel, olykor olyan gyorsan, mintha száz ujja lenne.
DTK: Képzeld el, ha nem írna, akkor neked mondana el mindent.
TS: Én nagyon örülök, hogy ír. Szeretem, ahogy és amit alkot. Azt hiszem, az ő élete tipikusan olyan, amire érdemes odafigyelni. Azért él, hogy elmesélje az életét.
DTK: Mióta ismeritek egymást?
HF: Most volt egy éve.
DTK: Hol találkoztatok? Ki szólított le kit?
HF: Én őt. Segítséget kértem tőle, hogy vigyen föl egy lépcsőn. Egy indiai életmód-tanácsadó előadásán voltam, a manuális kerekesszékemmel, a „Trabanttal.” Ahhoz két ember kell, hogy föl tudjak jutni a lépcsőn. Ő fogta meg hátul a széket. Csak egy kicsit magasabbra emeltek a kelleténél, a fejem hátrabillent… és beesett Sándor lába közé. Mire ő lenézett, és megkérdezte, hogy tetszik a kilátás, mi? Én pedig mondtam, hogy nem rossz, nem rossz. Így indult.
DTK: Milyen romantikus…
TS: Pedig akkor nem is volt kedvem igazán elmenni arra az előadásra. Gondolkodtam, hogy inkább nem. De valahogy a lábam mégis odavitt. Ráadásul már a buszon kérte egy anyuka, hogy segítsek leszállni a babakocsival.
Forrás: WMN.HU
