A látás elvesztése után – a feldolgozás útjaiHír | 2013.07.07.
Teljesen más vakon születni, mint elveszteni a látást. Ha valaki vakon születik vagy gyermekként vakul meg, akkor a vakság természetessé, magától értetődővé válik, viszont minél később történik, az adaptáció annál nehezebb feladat. Felnőttkorban a látás elvesztése olyan szeizmikus, elementárisan negatív esemény, amely szétveti azokat a kereteket, amelyek között mindaddig a világgal kommunikáltunk. A megváltozott körülmények az egyén számára új kereteket jelölnek ki, mind a világgal és másokkal való kommunikációja, mind saját testéhez és identitásához való viszonya tekintetében. A döntő kérdés, hogy ezek a keretek korlátok lesznek vagy egy olyan kihívásokkal teli lehetőség-tér, amelynek szabályait és határait feltárva, új képességekkel és viszonyulásmódokkal megtöltve azt újra élhetővé és otthonossá válik a világ.
A látásvesztés traumája egy egész életre szóló testi, pszichés, egzisztenciális - totális veszteség. Az egyén számára ugyanolyan gyászmunkát tesz szükségessé, mintha valakit elveszített volna. Ez a valaki látó énje volt. Trauma, stigmatizáció és identitás problémája szorosan összetartozik a vakság feldolgozásában. Énképünk nagyban függ a szociális normáktól és a környezetünk ránk adott reakcióitól, így a környezet sztereotípiái és szánalma csak tovább erősíti a kirekesztettség érzését. Ezért a veszteség feldolgozásához a sztereotípiákat felül kell bírálni, és ki kell alakítani hozzájuk egy személyes viszonyulást. Olyan súlyos tartós fogyatékosság nyomán, mint a vakság, énképünk egésze átszíneződik, és identitásunk újraszervezésére van szükség. Ennek nyomán a személy identitása vagy megújul, azaz beindul egyfajta poszttraumás növekedés (PTF), és a szubjektumnak sikerül az élettörténetébe szervesen bekapcsolni a történteket, tapasztalatként gazdagodva általuk, vagy pedig stigmatizál a fogyaték és egy „torz”, „sérült”, „fogyatékos” identitás alakul ki.
A terápia
Énképünk további meghatározó építőeleme emlékezetünk és képzeletvilágunk. Sok látását elvesztett ember arról számol be, hogy az emlékekből, álmokból és fantáziákból lassan eltűnik a vizualitás: elmosódnak a régen ismert helyek kontúrjai, az új ismerősökhöz egyre halványodó régi arcokat képesek csak hozzákapcsolni, eltűnnek a képek az álmokból is, és az egyén lassan megszűnik vizuális önreferenciának lenni. Mivel információink döntő többségét vizuális ingerek alapján szerezzük, a látását elveszett ember elbizonytalanodik önmagával és a környezettel szemben, mert úgy érzi, nem képes adekvát információkat szerezni. Ezért a terápiás munkában a gyógyulás alapja a biztonság visszaszerzése, amely a test feletti kontrollal kezdődik, majd folyamatosan halad kifelé, a környezet újbóli kontrollálásának irányába.
Az identitás újra-felépítésében az egyik kulcstényező a megvakulást közvetlenül követő kritikus periódus lezajlása. Ekkor óriási szerepe van a környezet reakcióinak, elsősorban a családnak, akik ilyenkor támogatják, befogadják, körbeveszik a látását elvesztett embert, és átmenetileg a beszűkült világ egészét jelentik számára.
A következőkben bemutatok két esetet, amelyek jól szemléltetik a traumán átesett emberrel való kapcsolat útjait és zsákutcáit.
Forrás: MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA
