Kitti alig múlt kétéves. Amikor azt látjuk, hogy bemegy a szobába, megkeresi a porszívót, előveszi a helyéről az orrszívó csövet, beilleszti a porszívóba, bekapcsolja, az orrához illeszti a szívókát, és egyedül használja a készüléket, nem nagyon hiszünk a szemünknek. Akinek volt már ekkora gyereke, átlátja, hogy ez az ügyesség és tudatosság mennyire különleges. Ha viszont tudjuk, hogy Kitti édesapja nem lát, rögtön megértjük: a kislánynak fontos, hogy sok mindent megtanuljon önállóan, vagy kis segítséggel elvégezni.

Sok apa mond olyasmiket, hogy „az orrát állítólag tőlem örökölte”, Viktor szájából azonban egészen másképp hangzik ez az állítólag. Ő tényleg nem tudhatja biztosan, csak elképzelheti, hogyan is néz ki a kislánya. Annyit tud, hogy igencsak szép gyerek – ezt sokszor hallja.

A kis család lakásában tisztaság és rend uralkodik. Ez nem az a rend, ami máshol előfordul: ennek jelentősége van. Viktor csak akkor találja meg a tárgyakat, ha mindig ugyanoda helyezi őket vissza. Nincsenek csecsebecsék és mütyürök, sem túl sok bútor. Minden átlátható, könnyen megközelíthető. Amikor Viktornak lánya született, azt a fegyelmezettséget és összeszedettséget kellett továbbvinnie, amit világéletében gyakorolt. Ettől még persze nagyságrendileg nagyobb kihívás ez – számunkra nagyjából felfoghatatlan.

Vasárnapi anyuka

Demeter Viktor öt év házasság után vált el (egyébként látó) feleségétől, és úgy egyeztek meg, hogy kislányuk a férfival marad. „Nekem valahogy több türelmem volt hozzá” – mondja. Így Kitti anyukája az, aki a láthatási jogot gyakorolja: a kislány kéthetente egy hétvégét tölt nála.

Viktor és lánya vásárolni indulnak. Kitti hozza a cipőjét, és egyedül felveszi. Utána hozza az apjáét is, és ledobja a lába elé. Viktor felcsatolja magára a hordozót: egyelőre még ez a megszokott, és legbiztonságosabb közlekedési módjuk. Már próbálkoznak a „pórázos” sétálással, de Viktor azért még tart minden olyan helyzettől, amiben Kitti elmozdulhat, elszaladhat mellőle: ez utcai forgalomban túl veszélyes. Emiatt játszótérre sem járnak:„nem lehetek biztos benne, hogy ha elfut tőlem, vissza is jön. Itt a lakásban, a kertben nincs ilyen probléma” – mondja Viktor. Segítenék neki a hordozó felcsatolásában, de hárítja. „Á, hagyd, megy, általában nincs segítségünk.”

Loholunk a nyomukban, Viktor elég komoly tempót diktál. Az úttesten való átkelésnél frászt kapunk, ahogy a férfi a merőlegesen előretartott fehér bottal határozottan megindul, hasán a kicsivel, de látszik, neki rutin ez. Az autósok pedig észbe kapnak, lassítanak. „Itt kell legyen egy telefonfülke” – keresi Viktor a támpontot, ahol be szokott fordulni az üzlet felé. Nem várt akadály, egy postásbicikli torlaszolja el az utat, Viktor egyenesen nekimegy: ezekre nem lehet felkészülni… Nem a szupermarketbe jöttünk, hanem egy öt négyzetméteres kisboltba. Kézenfekvő, hiszen itt egyszerűen elsorolja, mire van szüksége, az eladó pedig összekészíti neki. „Hoz majd Sanyi kávét is. Bedobja, vagy bejössz érte?” „Bejövök, persze. A nápolyit kibontanád nekünk? Köszi.”
Jól ismerik itt Viktort, megszokták, hogy őt kicsit másként kell kiszolgálni. Bár az eladó srác azt mondja, vele kevesebb gondja van, mint a legtöbb vásárlóval. Leszámolja a visszajárót, egyesével megnevezi a pénzérméket. „Megbízunk egymásban” – mondja a fiú, aki szintén gyakran jár Viktorhoz: nála masszíroztat. (Viktor ugyanis masszőr, ebből tartja el a kislányát.) Kezet fognak, hazaindulunk.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ