Egészen fiatal felnőtt korunkig hallásunk nem romlik, sőt éppen ellenkezőleg: a tinédzserek az egész magas hangtartományba eső hangokat is hallják. Mire azonban betöltjük a harmincat, ezek a hangok már érzékelhetetlenek lesznek számunkra. A hallás tényleges és megfigyelhető romlása általában csak ötvenéves kor felett kezdődik meg, bár a szerencséseknél csak hetven körül válhat zavaróvá.

Ötvenévesen a hallás élessége kezd megkopni: ilyenkor a VIII. agyideg, a hallóideg kismértékű károsodása miatt következik be ez a változás, illetve azért, mert az agy hangokat érzékelő és dekódoló részeinek ez irányú képességei hanyatlásnak indulnak. A legtöbb ember ilyenkor még szinte semmit nem észlel: az, hogy mennyire hallunk a korábbiakhoz képest, csak évtizedek összehasonlításában érzékelhető.

Bármilyen korban előfordulhat továbbá, hogy a külső hallójáratban dugóvá tömörödött fülzsír okozza a hallásromlást: ilyenkor a szakszerű orvosi fülmosás elegendő a probléma megoldásához.

A korhoz köthető hallásromlást, más néven presbyacusis-t az emberek közel egyharmada 65 és 75 éves kora közt kezdi megtapasztalni. Ennek több oka van. Az első a belső fül csigájában (azaz lényegében a Corti-féle szervben) található hallósejtek pusztulása, mely a kor természetes velejárója: sajnos, ezek a sejtek nem képesek regenerálódásra. Az öregedéssel romlik a belső fül vérellátása, mely együtt jár a hallósejtek elvesztésével. Ha valaki érelmeszesedésben (artherosclerosisban) vagy magas vérnyomásban szenved, nagyobb valószínűséggel számolhat időskori halláskárosodással is.

Az is előfordulhat, hogy a hallásromlás azért alakul ki, mert a hanghullámok vezetéséért felelős finom és apró csontocskák, a hallócsontocskák sérülnek.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: HÁZIPATIKA