Az orvosi modellhez hasonló attitűd a fogyatékosság felfogásában az ún. paternalista modell, mely abból indul ki, hogy a fogyatékossággal élő személyek gyengék, tehetetlenek és az „épek” gondoskodására szorulnak: egyszerűbb, gyorsabb és kényelmesebb átvállalni a felelősséget és meghozni helyettük a döntéseket. Ez a felfogás rendkívül destruktív és nem tartja tiszteletben az alapvető emberi jogokat (pl. a méltósághoz vagy a szabad akarathoz való jog). A fogyatékosság nem más, mint az emberi sokféleség természetes része, az ember egy jellemzője, a különbözőségek pedig más és más formában nyilvánulnak meg. A siketség például ebben a kulturális-antropológiai felfogásban egy olyan állapot, amikor az egyén nem hall ugyan, de egy maga választotta, számára optimális, minden nyelvi funkcióval bíró nyelven teljes értékűen kommunikál, és e nyelv által közösséget alkot. 

Tisztázzuk a fogyatékosság és a fogyatékossággal élő személy fogalmát! A nemzetközi jogban és terminológiában többféle megnevezéssel találkozhatunk. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) megkülönböztet fogyatékosságot (disability), károsodást (impairment) és hátrányt (handicap). A „károsodás” fogalma a hiány felől megközelítvén az állapotot, valamiféle fizikai vagy anatómiai vagy működésbeli abnormitást jelöl, pl. egy hiányzó vagy hiányosan működő szervet vagy érzékelési képességet. A „fogyatékosság” valamelyik képesség csökkent voltát jelzi: a személy akadályozva van valamely általános tevékenysége folytatásában, legyen ez akár a járás vagy a hallás (mozgás- vagy érzékszervi fogyatékosság), akár az olvasás (értelmi sérülés). A „hátrány” a társadalomban való létezésében érintheti a személyt: csökkent képességei vagy akadályozottsága folytán a társadalmi-gazdasági tevékenységben való részvételi lehetőségei korlátozottak, azaz a károsodásból vagy a fogyatékosságból fakadóan társadalmi hátrány éri.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: HALLATLAN.BLOG.HU