Kisfiú a fotelben

Hajts Krisztián magas, vékony, értelmes arcú, barátságos fiú. A nagyszülei nevelték fel, de ez a szó, hogy „nagyszülő”, ebben az esetben nem pontos. Mégis igaz. Hopka Béla és felesége, Ani néni másfél éves kora óta gondoskodnak róla, szeretik, bátorítják, és mindent elkövetnek azért, hogy a fiú minél teljesebb és önállóbb életet éljen.

– Az édesanyja fiatalon várandós lett, egyedül kellett megbirkóznia ezzel, és hozzánk került – kezdi Ani néni az egri lakás nappalijában. – Nálunk ez szokás volt, amolyan befogadó család voltunk mindig. Talán azért, mert az én szüleim elváltak, a férjem árva volt, a nagyszülei nevelték. A férjem akkoriban a gyerekvárosban dolgozott, onnan is jöttek hozzánk gyerekek, volt, akit mi adtunk férjhez. De a nagyobbik lányom osztályából is ha egy gyerek elcsavargott, nálunk kötött ki. Szilvi is így került hozzánk, az akkor másfél éves Krisztiánnal. Krisztián sápadt, vékonyka kisfiú volt, én jöttem rá, hogy nem hall. Észrevettem, hogy ha a két összetolt fotelban lefekszik, nem reagál semmire. Orvoshoz vittem, kapott hallókészüléket. Emlékszem, még az elején, ahogy néztem a tévét a fotelban ülve, őt az anyja a másik szobában már lefektette. Egyszer csak jött a cumijával meg a kis plédjével. Odaintettem neki, hogy gyere, mire odabújt hozzám, a pléddel engem takart be. Na, ez aztán eldöntött köztünk mindent. Próbáltuk segíteni az édesanyját, lakást intéztünk, szakmát akartunk neki, amikor külön költöztek, a kisfiú akkor is sokszor volt nálunk. Kruppos is volt, hányszor rohantunk vele a kórházba! A Papó lett a mindene, én a szigorúság. Kis tündér volt, ahogy a vékony hangján próbált magyarázni.

A Papó, Hopka Béla csupa melegség, szeretet, figyelem. Magyar történelem szakos tanár, aki a munkája mellett éveken át tanult Krisztiánnal, hogy segítsen neki. Elvégzett egy alapfokú jelelőtanfolyamot is, bár azt a különböző iskolákban tiltották: ne használják, mondták a nagyszülőknek, a cél az, hogy Krisztián mindenáron tanuljon meg beszélni. Míg a gyerek kicsi volt, könnyebb volt gesztikulálva elmagyarázni a dolgokat, de amikor a fogalmakra került a sor...!

– Tizenhat éves volt, amikor megkérdezte, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. Egy orvosi vizsgálat után ugyanis jön a doktornő, hogy szeretne nekünk gratulálni. De mihez? Hát a tizenhat gyerekhez. Mondtam, itt valami tévedés van, nekünk összesen négy gyerekünk van, meg ugye Krisztián, de ő inkább az unokánk. Kiderült, hogy amikor kérdezte Krisztiánt, hány testvére van, ő belevett mindenkit, aki csak körülötte van: a lányainkat, fiainkat, vőnket, unokákat. No, ezután egy nap ketten, Rózsikával összekészítettük a régi ruhácskáit, kis sapkáit, a kihullott tejfogait, és szépen elmagyaráztuk ezeket a dolgokat. Sírtunk, nevettünk közben... Nem könnyű dolgok ezek. Minden gyerekemmel, amikor hazajött az iskolából, megbeszéltük, mi volt, hogy volt. Úgy fáj, ha látom Krisztiánon, hogy valamiért szomorú, és nem tudom megvigasztalni...

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ