A két édesanyával egy bevásárlóközpontban találkoztunk. Azért ott, mert ez akadálymentes, és mindenkinek viszonylag egyszerű ide eljutnia az otthonából. Monika, aki így, rövid „o”-val írja a nevét, Istvánnal, a 23 éves fiával jött. Niki egyedül, mert az ő gyereke iskolában volt.

Moni története: „Az általános iskolájába nem tudtam bemenni, mert építettek ugyan nekem egy rámpát, de az inkább síugrósánc volt”

Moni az elsők között volt Magyarországon, aki kerekesszékesként gyereket vállalt. A kilencvenes években ez nagyon ritkán fordult elő, még az orvosok sem voltak felkészülve rá.

– Húszévesen egy autóbalesetben sérültem meg, azóta élek kerekesszékben. A baleset után nagyjából két évet töltöttem kórházakban és rehabilitációval. Azután szerelmes lettem. Úgy terveztük, hogy esküvő után lesz csak gyerekünk, de az élet másképp hozta. Terhes lettem. Amikor a teszt pozitív lett, elmentem a kórházba, és bejelentkeztem egy nőgyógyászhoz. Ő megerősítette, hogy gyereket várok, majd megkért, hozzak egy szakvéleményt a rehabilitációs orvosomtól, hogy képes vagyok kihordani egy gyereket. Vittem, így aztán elvállalt. A terhességem teljesen normálisan zajlott, nem jártam többet vagy máshogy orvoshoz, mint az összes többi kismama. Ami más volt: én nem érzek deréktól lefelé szinte semmit, és kerekesszékkel közlekedem. A kilencvenes években még a kórházba is nehezen jutottam be, nem voltak rámpák, nem volt akadálymentesítés, szóval, nem volt egyszerű. A nőgyógyászom szerint egyébként én vagyok az ideális kismama: nem ugrálok, nem lépcsőzöm, nem rohangálok, tehát teljes biztonságban van a hasamban a baba. Simán szültem, vagyis császármetszés nélkül, fájás- és szívhangjelzővel a hasamon. Az összehúzódásokat nem éreztem, csak ha a hasamra tettem a kezem.”

TOVÁBB A TELJES CIKKRE

FORRÁS: NLCAFE.HU