A New York Times nemrégiben cikkezett arról, hogy a szülők egyre nehezebben tudják a család és a munka közötti egyensúlyt megtalálni, és akinek ez nehéz, az kevésbé találja örömtelinek a szülői szerepet.

Ez teljesen érthető. Azok, akik fogyatékos gyereket nevelünk – és esetleg egy vagy több tipikus fejlődésű gyereket is – nagyon is érezzük ezt a feszültséget. Sőt, még azért is aggódunk, hogy a “tipikus” gyerekünket megfosztjuk valamitől.

Ezt azonban másképp is lehet nézni. A sajátos nevelési igényű gyerekek nevelésének egyik áldása, hogy le kell lassítanunk.

Nincs más választásunk.

Azt akartuk, hogy Jillian is megtanuljon mindent, amit a bátyja, Kelly, és meg is tanult mindent. Csak neki hosszabb időbe került, legyen szó a cipője bekötéséről, a helyesírásról vagy a kerékpározásról. A szükséges plusz idő megtanított minket Kerryvel, a feleségemmel, hogy türelmesebbek legyünk. Csodás volt.

John Lennon azt mondta, hogy az élet akkor történik, amikor éppen lefoglalnak egyéb irányú terveink.  A kertvárosi hajtás kimerítő lehet. Mindig az új Újat keressük. Nem időzünk el semminél. Azt például nem tudom megmondani, milyen volt, amikor Kelly megtanult biciklizni. Egy délután megtanulta és kész. Jilliannek két hónapjába került. A pillanat, amikor végül elengedtem a bicikli ülését és láttam, ahogy egyedül pedálozik végig az utcán, örökre a szívembe vésődött.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA