1. Az Esőembernél megáll a történet, a társadalom ennél többet nem nagyon akar tudni a dologról

Kevesen vannak, akiknek Dustin Hoffmann alakítása ne vésődött volna be örökre a filmes emlékeik közé. Miközben a 4 Oscart elnyert alkotás sokat tett azért, hogy az autizmus bekerüljön a köztudatba, ugyanakkor rontott is azon az esélyen, hogy a közelről nem érintettek – azok, akiknek nincsen személyes motivációjuk a helyzet megfelelő megismerésére és/vagy kezelésére – a valóságot lássák: egyrészt a fiatalember, akiről Raymond Babbitt alakját mintázták nem volt autista, úgynevezett savant szindrómát diagnosztizáltak nála. Másrészt, még ha az is lett volna: a valóságban az autisták elenyésző hányada rendelkezik valamiféle különleges képességgel, tehát az autista gyerekek jó része nem tud semmilyen (látványos) ösvényt taposni a saját, bezárult  világából a külvilághoz, vagy csak nagyon nehezen. És nem csak ők zárják el az utat, de a külvilág sem túl befogadó velük.

2. Az óvodák és az iskolák nem szívesen foglalkoznak integráltan ezekkel a problémás gyerekekkel

Természetesen ezt soha egyetlen intézmény sem fogja kimondani. S bár nálunk nem zárnak egyetlen autista gyermeket sem valóságos ketrecbe, mint pl. Ausztráliában – a láthatatlan ketrec azért attól még létezik. Azon helyek neve, ahol viszonylag jól fogadják az autista gyerekek jelentkezését, hétpecsétes titok: sem az intézményak, sem a már felvett gyerekek szülei nem kürtölik a nevüket világgá, hiszen akkor megrohamoznák őket, ami sem a pedagógusnak, sem a fokozott odafigyelést igénylő gyerekeknek nem állna érdekében.

3. A szülő csak magára számíthat, sem a közösség, sem az állam nem segít

Úgy tűnik, a mi társadalmunkban a különleges nevelésre igényt nem tartó gyerekekkel és felnőttekkel sincs igazán mindig minden rendben, tehát sok csodálkozni való nincs ezen, de ettől még a tény meglehetősen szomorú.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: KÖLÖKNET