Ami nem múlik el nyom nélkül: a kiközösítés sebei begyógyulhatnak, de örökre heget hagynak az emberenHír | 2016.05.24.
A kiközösítésnek ezer arca van. Lehet egy szó, egy kacaj, mutogatás, ütés, lökdösés, gúnyolódás, mocskolódás, miközben követnek hazáig. Áldozatnak lenni lehet azért, mert kicsit dadogtok, kicsit csendesebbek vagytok, mert még nem nőtt meg eléggé a cicitek, vagy szimplán csak furák vagytok. Más. Ok mindig akad, mint ahogyan mindig akad egy gyerek az osztályban, aki éppen áldozat. Én is az voltam egy ideig.
Úgy indul el, mint egy hullám. Mire észrevennétek magatokat, máris áldozatszerepbe kényszerültök. A hogyan és miért most nem lényeges, erre számtalan verzió létezik. De a brutális az, amit átél a gyerek, miközben körbeveszi a fél osztály, és ő picire zsugorodva nézi az agresszív többséget. Tudjátok, mit látnak és éreznek?
Mélységes félelmet, hogy most mi fog történni. Mikor lesz vége? Mennyire fog fájni kívül, és mennyire belül, ahol a szívük is van? Aztán azt, hogy ők nem tartoznak sehová. És ami a legszomorúbb, hogy sokan idővel természetesnek érzik, hogy ez a felállás.
Durva látni kiközösítettként azokat az arcokat, akik ellened vannak. A cinkos összenevetéseket. Szinte látni vélitek azt a láthatatlan kötelet, ami összeköti őket, és erős szövetséggé válnak azáltal, hogy van egy közös ellenségük, támadófelületük: ti. Egy pillanatra szinte szeretnétek közéjük tartozni. Olyan könnyű lenne, tényleg, ha valaki mást bántanátok együtt.
Durva látni azt is, ahogyan egyre többen lesznek, hogy egyre többen csatlakoznak az eredeti 3-4 emberhez, és a tömeg dagad. Vannak azok, akik azért csinálják, mert agresszorok, és mert akarják, jólesik nekik ez a szerep, látni az arcukon, hogy élvezik. És vannak azok, akik azért, mert beállnak a sorba. Ez utóbbiak tétovábban csinálják, és keltenek bennetek egy olyan érzést, hogy igazán, legalább az egyikük kiállhatna mellettetek. Vagy legalább a nézők közül valaki, akik csak merednek rátok hang nélkül, mint a cirkuszban. De nem. Működik a pszichózis.
Így látja a szakértő
A VOUS viselkedéselemzője, Michaletzky Luca pontosan leírta és megmagyarázta nekem ezt a jelenséget.
„A bullying rendszerének három szereplője van: a bántalmazó, az áldozat és a néző. A bántalmazónak általában szegényes a problémamegoldó készlete, empátiája, az az elmélet, hogy az önbizalomhiányukat kompenzálják így, az eléggé megdőlt.
Nagyon fontos a rendszerben a nézők szerepe: ők elfogadják a bántalmazó személyét, és nem tesznek semmit azért, hogy megvédjék az áldozatot.
Terror testközelből
Én soha nem tudtam azonosulni azzal, hogy valaki bánt valakit. Nekem is megvolt a magam harca általánosban, erről már írtam nektek, én megoldottam a magam módján, de számtalan gyerek nem képes erre. Mert nem tudja, hogyan kell, mert gyengébb, mert a szülei arra tanítják, hogy ne üssön, mert a tanárok ellehetetlenítik. Rendszerszinten elbukik az erőtlen kezdeményezés.
„20 évvel ezelőtt vézna, szeplős, fogszabályzós könyvmoly voltam, akit halálra szekáltak és kiközösítettek az osztálytársai. Elgáncsoltak, követtek hazafelé, és végig ocsmány dolgokat vágtak a fejemhez. Napi szinten csúfoltak, bántottak egész nap az általános iskola végéig. A tanárok nem csináltak semmit, hiába mondtam nekik bármit” – írta egy ismerősöm, hogy milyen volt számára az általános iskolai terror.
Sokan közülük úgy érezték, hogy a tanárok két szempontból lehetetlenítették el őket abban, hogy valahogyan kitörjenek a körforgásból.
„Két mondatot utáltam az akkori osztályfőnökömtől, az egyik az volt, hogy ne árulkodjak, a másik, amit rendre akkor kaptak a bántalmazóim, ha épp rajtakapta őket, az az volt, hogy fejezzék be. Mondhatom, semmi hatása nem volt.”
Forrás: VOUS
