Az 5 perces, 5 kérdéses kérdőívet kitöltők átlag életkora 31 év. Iskolai végzettségük alapján döntően felsőfokú végzettséggel rendelkeznek (77,5%), a középfokú végzettségűek aránya 21,1%, alapfokú végzettséggel csupán 1,4%-uk rendelkezik. Lakóhely szerinti megoszlás alapján kétharmaduk fővárosi lakos, a maradék 1/3 megyei jogú városból, kisebb városból vagy községből érkezett.

Elmondható, hogy a kérdésekre adott válaszok továbbgondolásra érdemes információkkal szolgáltak.

Első kérdésként arról érdeklődtünk, hogy a megkérdezettek egyáltalán tisztában vannak-e azzal, hogy kik számítanak megváltozott munkaképességűnek? A válaszok meglepő eredményt adtak, ugyanis a kitöltők alig több mint fele tudta pontosan (56%), mit jelent ez a fogalom, a maradéknak csak puszta sejtése volt felőle.

A második kérdés –mely egyben a harmadik kérdés felvezetésére szolgált- arra vonatkozott, hogy a kitöltő ismer-e megváltozott munkaképességű embert, és van-e munkája.  A megadott válaszok közül többet is megjelölhettek. A megoszlás igen hasonló, alig 2% a különbség azok között, akik ismernek megváltozott munkaképességű munkavállalót és van munkája, vagy nem ismernek egyáltalán ilyen embert. A válaszokból levonható következtetés az a tény, hogy a megkérdezettek széles köre ismer (akár több) megváltozott munkaképességűt is, tehát találkoztak már a megváltozott munkaképességűek munkaerő-piaci elhelyezkedési nehézségeivel is.

A következő kérdésre adott válaszok az előbbi állítást támasztják alá, hiszen a válaszadók 84,6%-a tartja fontosnak, hogy egy megváltozott munkaképességű ember dolgozhasson, és csupán 1,4%-uk vélekedett ellenkezően. Azzal, hogy maguknak a megváltozott munkaképességűeknek kell eldönteni, kell-e dolgozniuk, 14 % értett egyet.

A negyedik nyitott kérdés volt a legszubjektívabb, hiszen a válaszadó saját szavaival írhatta le, miért dolgozna szívesen megváltozott munkaképességűekkel, vagy éppen miért nem. Volt, aki úgy vélte, hogy ők is biztosan ugyanúgy el tudnak látni minden munkát, mint ép társaik; lojalitásuk és elköteleződésük az egészségesek szintje fölött van; lelkesebbek, ráadásul értékes tagjai lehetnek egy szervezetnek. A válaszadók egészen kis hányada gondolta úgy, hogy nem szívesen dolgozna együtt megváltozott munkaképességűvel, de akadt olyan is, aki mindkét válaszlehetőséget kihasználta. Ezek között az indoklások között a legérdekesebb állítás az, hogy a válaszadó nehezen viseli el a fájdalom látványát, mert lelkileg megviseli.

A szubjektív válaszokból levonható az a következtetés, hogy egy munkahelyen a munkavállalók nagy többsége szívesen fogadná, dolgozna együtt megváltozott munkaképességű kollégával. A válaszok alátámasztották a REHABJOB felvetését is, mely szerint mindegyiküknek megtalálható a megfelelő munkakör, amennyiben a potenciális munkaadók és munkavállalók elvárásait, elképzeléseit, lehetőségeit egy hozzáértő és kellően empatikus közvetítő moderálja.

A kérdőív utolsó kérdése arra kereste a választ, hogy kinek a felelőssége az, hogy a megváltozott munkaképességűek dolgozni tudjanak. A teljes felelősséget 100%-osnak véve az alábbi eredmény született: az állam felelőssége 50%, a vállalatoké 30%, a civil szervezeteké 10%, míg maguknak a megváltozott munkaképességűeknek 10%-ot adtak.

A felmérés eredményeképp megállapítható, hogy a megváltozott munkaképességűek alkalmazására és integrációjára munkavállalói oldalról igény mutatkozik, és a REHABJOB célja, hogy ezt az igényt mind szélesebb munkáltatói körben is elterjessze, hiszen számukra nem csak a közvetítés, hanem a társadalmi felelősségvállalás is érték.